New Chance | l.h |

4.

Remegni kezdtem, tekintetem homályossá vált. Te jó ég, most komolyan itt áll előttem?

Lehajtottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni.

-Zelda..- szólalt meg hirtelen halkan.

El akarok futni, de nagyon!

Nem bírtam tovább, kikerültem Lukeot és elfutottam, egyenesen be a házba, fel az emeletre a szobámba.

Becsaptam az ajtót, majd kulcsra zártam. Lassan lecsúsztam a falnak dőlve és sírni kezdtem.

Hirtelen valaki kopogott az ajtómon.

-Zelda...Zelda nyisd ki!- hallottam meg az Ő hangját.

Meg sem mozdultam. Ő tovább dörömbölt és kezdett ideges lenni.

-Zelda Parker, nyisd ki az a rohadt ajtót!- emelte fel a hangját.

Csak sírtam tovább.

-Kérlek...- halkult el.

Néhány percig mindketten csendben teljes csendben voltunk, míg meg nem hallottam, hogy leszalad a lépcsőn. Most jött el az a pillanat amikor zokogni kezdtem.

Megint kopogtak az ajtón.

-Zel, én vagyok az nyisd ki- hallottam meg Jane hangját.

Nagy nehezen felálltam, majd kinyitottam neki az ajtót.

Azonnal megöleltem. Leültünk az ágyra, én pedig kezdtem lenyugodni.

-Luke sírva rohant el- szólalt meg.

Nem tudtam mit mondani.

-Lehetek őszinte? Már nagyon régóta ismerem a fiúkat és Ashtonnal is rég együtt vagyunk már. Amikor először találkoztam Lukeal, egy vidám és idióta fiúnak tűnt, aki imád hülyülni. De amióta hazajöttek Angliából teljesen megváltozott. Alig jár el a fiúkkal bulizni, többet akar egyedül lenni, karikásak a szemei, folyton rossz kedve van. Tudod mikor te beléptél az életébe a fellegekben járt és imádta az életet, most meg legszívesebben nem beszélne senkivel és magába roskadna.

Fejezte be Jane. Tényleg ilyenné vált volna Luke?

Sírni kezdtem ismét.

Hogy őszinte legyek, amióta a baleset történt és szakítottunk Lukeal, azóta én is teljesen megváltoztam. Már nem nevetek annyit minden hülyeségen, nem vagyok annyira barátkozós tipus, hanem folyton csak itatom az egereket és egyedül vagyok.

-Ugye tudod, hogy ez a szakítás életetek legnagyobb hülyesége volt?! Most mindkettőtök élete romokban áll.

Bólintottam.

Beszélnem kellene Lukeal. De nincs hozzá elég bátorságom. Nem tudnék megszólalni.

Viszont továbbra is változatlanul és iszonyatosan szeretem.

-Szerinted beszélne velem?- kérdeztem.

-Szerintem, ha tehetné azonnal össze-vissza csókolna- mosolygott rám.

-Hidd el én is őt. Nagyon szeretem.

-Tudom. Ő is téged. Akkor beszélsz vele?

-Igen.

Mindketten fel álltunk az ágyról, majd kifelé vettük az irányt. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, megremegtek a lábaim és összeestem.

Luke egy másik lánnyal ölelkezett, aki a végen megcsókolta Őt.

Köszönöm Luke Hemmings sírhatok megint!