Novellák és kósza gondolatok

Tükörkép

A fék csikorgó, éles hangja durván beférkőzik a melankolikus gondolataim világába. Felnyitom a szememet, majd a kabátom ujjával egy kis foltban letörlöm a koszos ablaküvegre telepedett párát. Kibámulok, noha pontosan ismerem már az igénytelen grafitikkel borított, omladozó téglafalat, a ferde buszmegállótáblát, ami valószínűleg egy hevesebb vérmérsékletű – netalántán módosult tudatállapotú – sofőrrel való szerencsétlen találkozás eredménye. Tekintetem ezúttal az aszfaltra vándorol. Az érdes burkolatot számtalan különféle úthiba teszi igazi járműgyilkossá, ahogy azt az itt-ott felbukkanó, elhagyott dísztárcsák és egyéb alkatrészek is jól szemléltetik. Ezek a kátyúk, ilyenkor a legveszélyesebbek. Alattomosan megbújnak az őket takaró sima, szürke víztükör alatt, így nem is sejthető, milyen mélyek valójában. Pár perce bizonyára, még kósza esőcseppek jártak táncot, majd simultak bele a tócsák egyhangúságába. Egybeolvadtak, hogy az egyenletes felszínt tökéletesen megcsillogtassák a lemenő Nap sugarai, szépséget csempészve a nyirkos, hideg, késő őszi délutánba. Ez a ragyogás persze korántsem tolakodó, nem vakít el, csak szelíden felsejlik. Éppúgy, ahogy mélyen a pocsolyába pillantva kirajzolódik a szürkéskék égbolt, és néhány nyírfa kopasz, megtépázott ága. Leveleiktől már rég megváltak és most dideregve, védtelenül nyúlnak a magasba, tavaszért könyörögve. Egyre csak a fákat figyelem, közben minden más olyan távolinak és homályosnak tűnik. Nem bírok betelni a látvánnyal, egyszerűen vonzza a tekintetemet az az üres fájdalom. Igazán látni akarom őket. Mert belenézve a pocsolyába, a fák tükörképét látom csupán. Tudom, hol vannak, megfordulhatnék, és szembenézhetnék a valósággal. Összeszorul a torkom.
A fülsértő hang újból megrezegteti a levegőt, s egyúttal én is megremegek. A busz elindul egyenetlen, mondhatni rögös útján. Gödörből gödörbe – hullámvölgyből hullámhegyre – érünk, de a tekintetemet nem bírom elszakítani a fénylő víztükör látványától. Egyre kevésbé látom tisztán a fák képmását, majd lassacskán minden elvész a szemem elől.
És bánom. Nem fordítottam el a fejemet. Megbűvölten bámultam egy illúziót, hagytam magam átverni. Tudtam, hogy amit látok, nem a valóság, mégis kényelmesebb volt nem tenni semmit. És igen, tudtam, hol vannak a fák, megfordulhattam volna, de nem akartam meglátni az igazságot.

2024. 04. 29.