Mennydörgés 2. - Hazatérés

Nyolcadik Fejezet

- HOL VAN ROCIO? -bevertem neki egyet és még egyet és még egyet. Minden alkalommal a pofámba röhögött. - Sosem találod meg! -Manuel-nek elege lett, fogott két kést és a kézfejébe döfte. Ordított és nevetni kezdett.
- Csinálhatod, ameddig csak akarod, de akkor sem fogom elmondani. -vigyorgott véres pofával, s én ismét bevertem neki egyet és otthagytam. Kimentem a levegőre, már 1 hete ezt csináljuk. Andres és az embereim átnézték az összes telket, amit Manuel vett. Pont most jöttek vissza, az utolsó helyszínről. Andres sóhajtva szállt ki a kocsiból és hangosan becsapta az ajtaját. - Semmi. -mondta Fabio, aki Erica halála óta teljesen magába zuhant és csak kizárólag a munkával foglalkozik. - Akkor nem a saját nevére vette a telket. Andres, nézd meg a háza kameráit, biztos van valaki a háttérben, akit nem vettünk figyelembe. -mondtam és akkor Andres elgondolkodott.
- Valaki, akiről nem tud senki. Mert mindenki azt hiszi, hogy halott. -a szemei tányér nagyságúak lettek és azonnal rohant a gépéhez. Én ebből egy kukkot nem értettem. - Matt, emlékszel a Sierra esküvő utáni balesetre? Amikor el hoztad Rocio-t. -kérdezte és közben a kamerákat leste Manuel házánál. - Igen. Miért? -kérdezte vissza, amikor megláttam, hogy Dhalia képét rakja a keresett személyek listájára. - Volt valaki a kocsiban, amikor megtaláltad az autót? -kérdezte és a gép azonnal dolgozni kezdett. - Csak Domenico. -mondtam, mire leesett a sejtése. - Már korábban láttam a városban, de azt hittem csak tévedek, de ezek szerint nem. Dhalia él. -mondta a férfi, amikor a kamera kiadta a nő felvételét. - Az ő nevére vett birtokokat keresd. -mondtam és volt 4 találat a közelben. Az egyik közvetlen mellettünk volt. Az biztos nem lehet, hiszen az egy üres telek, nincs rajta semmi csak fák. - Hozzátok be a nőt! Ő biztos tudja hol van! -mondtam, s Andres szólásra nyitotta száját.
- Nem érdekel! Ha kell a föld alól is kerítsétek elő! -vágtam a szavába és a kislányom szobájába mentem. A kiságyban feküdt és a forgót nézegette. Ahogy meglátott mosolyogni kezdett. Mese szép volt, tiszta anyja volt. A mosolya, a szeme, a bőre színe. Egyedül a hajszíne volt az enyém. Óvatosan kiemeltem a kiságyból. - Gyönyörűségem. -adtam egy apró csókot az arcára. - Nagyon hasonlítasz az anyukádra. Pontosan olyan gyönyörű vagy, mint ő! -leültem az ágy melletti fotelbe.
- Megígérem neked, hogy megtalálom anyát és hazahozom! Biztos nagyon hiányzol már neki! Megteszek bármit, hogy egy család legyünk és ígérem, hogy soha többet nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson titeket!