Mennydörgés 2. - Hazatérés

Tizenegyedik Fejezet

Rocio Reyes

Fertőtlenítő szag, halk pittyegés és egy meleg kéz, amely az enyémen pihent. Lassan próbáltam kinyitni a szemem, de olyan erős volt a fény, hogy szinte azonnal összeráncoltam a szemöldököm és megszorítottam a mellettem ülő kezét. - Rocio. -mondta halkan, istenem ez ő. Matteo. Matteo az. A könnyeim utat törtek maguknak. - Matteo. -hebegtem és megállás nélkül sírtam. - Sh, semmi baj szerelmem. Itt vagyok, mostmár minden rendben! -suttogta és egy csókot adott a homlokomra. - Hol van a kislányunk? -kérdeztem miközben törölgettem a könnyeim. - Itt van ő is, kint van Manolo-val. Szeretnéd látni? -kérdezte mosolyogva. - Igen. -feleltem szipogva és előkapta a telefonját és írt egy SMS-t a bátyámnak. - Hogy érzed magad? Szükséged van valamire? -kérdezte és a kezemet simogatta. - Rád. Rád van szükségem! -mondtam és a férfi elmosolyodott és apró csókot adott a számra. Néhány másodperccel később kinyílt az ajtó és Manolo érkezett be Audrey-val. - Szia hugi. -mosolygott Manolo.
- Oh istenem. -eredtek el ismét a könnyeim, s a kislányom felé nyúltam. Manolo óvatosan adta a kezembe Audrey-t. - Úgy hiányoztál nekem, gyönyörűségem. -suttogtam és puszilgatni kezdtem az édes baba pofiját. - Te is hiányoztál neki. -mondta Matteo és végig mosolyogva figyelte minden mozdulatomat. - Mintha kicsit nagyobb lenne. -emeltem a magasba a kincsemet, aki felkacagott. - Rocio tudod milyen nap van? -kérdezte Matteo. - November 5-e van. Miért? -kérdeztem zavartan. - Ro március 13-a van. -mondta Manolo és elvette a kezemből a lányomat. - Mi? -néztem a két férfira. - 2 hónapig kerestünk téged és 2 hónapig voltál kómában. -felelte Matteo, s én csak meredtem magam elé. Alig tudtam feldolgozni amiket az imént hallottam. - Én...én ezt nem értem. -a szívem hevesen kezdett dobogni, a mellettem lévő gép pedig hangosan kezdett sípolni. - Drágám nyugodj meg! -állt fel a székéből Matt és szorosan fogta a kezem. A lányom hangosan sírni kezdett, s én csak kapkodtam a levegőt. Az ápolók és egy orvos rontott be a szobába. - Don Matteo kérem most fáradjanak ki. -mondta az orvos, s én még jobban pánikba estem. - Nem. Nem, szakíthatnak szét minket újra! NEM! -ordítottam és zokogni kezdtem. - Édes nem lesz semmi baj! Itt vagyok veled. -a kezemet apró puszikkal kezdte ellepni, de az orvos eltolta tőlem. - Nem! NEM! MATTEO! -kiáltottam utána, s az orvos kivitte a szobából. - Dona Rocio kérem nyugodjon meg! A férje kint lesz a váróban és amint lehet bejön magához! -próbált nyugtatni az ápolónő, de a zokogásom és az ordibálásom már olyan hangos volt, hogy a saját hangomat sem hallottam.