Mennydörgés 2. - Hazatérés

Kilencedik Fejezet

Írói szemszög

- Ahj megőrülök ettől az ordítástól! Csináljatok már vele valamit! -tartott egy párnát a füléhez Andres, aki már másfél órája hallgatja a szűnni nem akaró gyereksírást. Fabio és Manolo próbálta nyugtatni a kicsi Audrey-t. - Egy fél éves kisbabáról beszélünk, aki már 1 hónapja az anyja nélkül van, próbáld meg te megnyugtatni! -mondta neki Fabio, s Andres felkelt a kanapéról és elvette a babát Manolo-tól.
- Mini hercegnő kérlek ne kínozd Andres bácsit! Shh, semmi baj nincs, itt van Andres bácsi, Fabio és Manolo bácsi, akik nagyon szeretnek téged és az apukád seggbe rúgja őket, ha meghallja, hogy így sírsz. -erre Audrey baba még jobban elkezdett sírni. Andres azzal a lendülettel adta Fabio kezébe csöppséget. - Csináljatok vele valamit mert rám nem hallgat! -mondta Andres és vissza feküdt a kanapéra. - Hiányzik neki az anyja! Inkább menj le és találj ki valamit, hogy megtaláljuk Rocio-t, ha nem akarod tovább hallgatni! -Andres mint a gyalogkakukk rohant a gépházba és hagyta magára a két férfit a síró babával. Ezzel egyidőben érkezett meg Antonio, aki Triana-tól jött a kórházból. - Ti mit műveltek az unokámmal? -nézett a két kétségbeesett férfira.
- Azóta bömböl, hogy Matteo másfélórája elment Dhalia-ért! Kérlek segíts mert megbolondulunk! -mondta Manolo és Antonio elvette Fabio kezéből az unokáját, aki szinte azonnal elhallgatott.
- Gyönyörűsége pápának! -mosolygott a kislányra, aki hangosan kacagni kezdett. - Ezt nem hiszem el! Egy hangja sincs! -nézett nagy szemekkel Fabio a kicsi lányra, aki kacagva tépte meg a nagyapja szakállát. - Igazi Rodriquez! -mosolygott Antonio, miközben az unokája a fülébe csimpaszkodott. Audrey nagyot ásított és lassan lehunyta a szemét, majd a nagyapja karjaiban elaludt. - Csak álmos volt a kis szépség. -mosolygott Antonio és lerakta a kiságyba. - Nem csodálom, csak 8 oktávot ordított ki másfélóráig. -morogta Manolo az orra alatt. - Hol a fiam? -kérdezte Antonio a két fiút. - Melyik? A defektes elmebeteg vagy Rómeó? -kérdezte Manolo, mire Antonio szigorú tekintettel nézett a Reyes fiúra. - Lent az alaksorban! -állt el az útjából, s a férfi megindult az adott irányba. Már több éve nem látta a fiát, nem volt felkészülve a találkozásra. Rideg és komor volt a légkör, Antonio megtorpant a cella ajtaja előtt. - Már azt hittem sosem jössz el. -hallotta a régen nem hallott mély és gúnyos hangot. Kinyitotta a vasajtót és belépett rajta. - Hello apa. -vigyorgott véres, lila foltos arccal Manuel az apja képébe.