Mennydörgés 2. - Hazatérés

Tizennegyedik Fejezet

Rocio Reyes

Az építkezésre érve a mérnök úr fogadott minket. - Üdvözlöm Dona Rocio, hogy érzi magát? -kérdezte kedvesen, amint kiszálltam a kocsiból. - Köszönöm jól. Hogy haladunk? -kérdeztem, s elindultam a gyerekkel a kezemben körbe nézni. A ház szépen haladt, már csak a belső munkálatokat végezték. Az ablakok és ajtók már a helyükön voltak. - Jól, már a villanyszerelő és a vízszerelő itt van. Holnap jön a festő és a burkoló, de a burkolatot még nem kaptuk meg sem pedig a festékeket. Ha mára megjönne minden akár 2 hét múlva költözhetnének. A garázs már teljesen készen van, a hátsó kertet a kertész intézi és a kislány számára a park is elfog készülni a héten. -felelte a mérnök úr. - Mai nap minden megfog érkezni, az asztalossal a délután folyamán fogok beszélni. A fizetéseket pedig ma szintén ki fogom utalni mindenkinek. -válaszoltam és miután megnéztem a garázst és a ház többi szegletét elindultam vásárolni.

<————>

- Gyönyörűm, megjöttem! -hallatszott Mateo hangja az előtérből. - Konyha! -kiáltottam vissza miközben a tésztát kavargattam. - De jó illatok vannak. -sétált be a konyhába és a karjába emelte Audrey-t. - Szia apróság. -kezdte el puszilgatni a kicsi lányt, aki hangosan kacarászni kezdett. - Nehogy féltékeny legyek. -mosolyogtam, ahogy néztem őket. A legnagyobb álmom ez volt. A gyerekem és az apja, aki este hazajön a munkából és első útja a gyerekhez vezet, akit mindennél jobban szeret és óv. A legszebb pedig, hogy mindezt Matteo-tól kaptam meg. Egy meseszép kislányt, egy szerető apukát és ami talán a legfontosabb a feltétel nélküli szerelmet. - Ugyan miért lenne az én egyetlen, gyönyörű asszonykám féltékeny? -vigyorgott miközben csókot adott. - Köszönöm. -mondtam halkan, miután elszakadt az ajkamtól. - Mit? -kérdezte felvont szemöldökkel. - A családot, amit adtál nekem. Hogy bármi történt te mindig szerettél és vigyáztál rám. Hogy láthatom a kislányomat az apukájával, hogy hazavárhatlak vacsorával és amit talán a legjobban, hogy sosem mondtál le rólam. -mondtam, s Matteo szemei csillogni kezdtek a boldogságtól. - Ezt nem kell köszönnöd életem. Te vagy a mindenem, sosem mondanék le rólad! Történjen bármi, én mindig melletted leszek és sosem engedlek el! Inkább nekem kéne köszönetet mondani a családért, mert amikor te megjöttél, akkor lettünk mi igazi család. -a szavai a szívemig hatoltak, s ha akartam volna sem tudtam volna abbahagyni a mosolygást. Szinte azonnal a szájára hajoltam és hosszasan megcsókoltam. Szerettem őt, ő volt az az ember, aki megmutatta nekem milyen is a valódi szerelem.
- Apa! -a csókunkat egy édes kis hang zavarta meg, aki az etető székében üldögélt és kiváncsi tekintettel nézett minket. - Hallottad? -kérdezte Matteo vigyorogva és a kislánya mellé lépett. - Mondjad kincsem! Gyerünk mond ki újra! -biztatta Audrey-t, aki nagy csillogó szemekkel nézett az apjára. - Apa! -ismételte és a kis kezét az asztalra verte. Matteo felkapta a kislányt a levegőbe és kacarászva csókolgatta. - Ezt nem hiszem el. -hitetlenkedtem. A kislányom első szava az, hogy "apa". - Én vagyok vele a nap 24 órájában, én kelek fel hozzá este és én cserélem a szaros pelenkáját, erre az első szava "apa". -mondtam felháborodva, s az én egyetlenem a kislányommal együtt kinevetett. - Hé, én is cseréltem pelenkát! -mondta Matteo miközben a kislányunkat ringatta. - 1-szer és akkor is kihánytál az erkélyen egyenesen Lele fejére. Ugyan már! -mondtam és ahogy őket néztem melegség járta át a testem, bármennyire is voltam felháborodva őket nézve képtelen voltam rá. - De akkor is cseréltem. Igaz szépségem? -kérdezte a vigyorgó kislányt. - Hát persze, mint a nagykönyvben! -morogtam az orrom alatt miközben elindultam az ebédlőbe megteríteni.