Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 1. levél ...

Leereszkedett a sötétség. A szobában csak félhomályt csinált a kis lámpa fényessége, ami az éjjeli szekrényen árválkodott. Sárgás fénye a falra vetült, amit elnyelt a feketére festett helyiség.

Cordelia az ágyon ült. Kényelmesen betakarózva, egy könyvvel a kezében, cigarettával a szájában és némi borral, amit barátnőjétől kapott születésnapjára.

607 év.

Ennyit tudhatott már a háta mögött. Mégis fiatalnak, üdének és rettenetesen magányosnak érezte magát. Körülötte rohant az élet, míg ő csak mosolyogva olvasta a kedvenc kötetét és unottan hamuzott a porcelán hamutartóba. A könyvek mentették meg attól a bús és szomorú gondolattól, hogy egyedül él.

Marcona barátocskája a lábánál feküdt. Hollófekete szőre csillogott a halvány fényben. Meg-megmozdította a fülét, mikor lapozott a könyvben, de karmaival továbbra is gyömöszölte a puha takarót és hangosan dorombolt. Jól érezte magát, amit Cordelia egy sóhajjal tudott le magában. Az egyetlen társa is jobb hangulatban volt, mint ő maga.

Éppen egy kellemes, nevetésre késztető bekezdésnél járt, mikor a franciaágy végében örvényleni kezdett, valami. Halványlila fénye erősebbnek bizonyult, mint a lámpa sárgája. Furcsa látvány volt, még is ismerős energia lüktetett belőle Cordelia számára. Letette a könyvet maga mellé, elnyomta a cigarettát, majd odakúszott, hogy kezével megpróbálja megérinteni az aurát. Nem sikerült, cserébe egy levélke pottyant ki belőle, majd nyomtalanul eltűnt a portál. A macska csak lustán felemelte a fejét, megnyalta a karját és visszahanyatlott a pokrócra.

Izgatottan kapta fel a papírost. Egy fekete pecséttel volt lezárva, melyen két szélesre nyitott szárny között, egy démonkoponyás kard volt. Nem törődött sokáig a csinos lezárással. Óvatosan a viasz alá nyúlt, hogy felhúzza a papírról finoman, majd lassan széthajtotta. Kézzel írt, cirádás betűkkel megfogalmazott szöveg várta. Visszavonult az ágy háttámlájához, elhelyezkedett és olvasni kezdte a levelet:

Gyönyörű Tündérdémonom!

Oly' rég írhattam már neked! S talán elfelejtettél azóta. Kétszáz év, igen hosszú és kegyetlen idő volt, míg nem írhattam le neked ezen sorokat. Milyen nehezen léteztem anélkül a tudat nélkül, hogy mosolyt csalhatok csodaszép arcodra! Sajnálom kedvesem! Végre újra lehetőségem nyílt eme szavakra, ám nem tudom meddig bírok megfelelő energiához jutni, hogy a kis portált megnyissam hozzád a későbbiekben.

Háború tört ki a démonok között. Mint ezernyi légió vezetőjének, sürgős teendőim akadtak. De nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Bevallom, a halálomon voltam nem is olyan régen, mikor egy szolgadémon lándzsát szúrt a szívembe, de elég volt magam elé képzelnem csodás, tüzes pillantásod és vérvörös ajkaid. Semmit sem tehetett a fránya halál. Elüldözted tőlem.

Alig bírta ki könnyek nélkül. Remegett a keze, főleg mikor elért a „halálomon voltam" sorokig. Azt hitte, hogy megáll a szíve. Kellett vennie néhány mély lélegzetet, mielőtt tovább olvasta volna a levelet.

Olyan hosszú időnek tűnt számára ez az időszak. Mintha egy örökkévalóság telt volna el. A magány,  mindennap a szívébe fúrta magát, egészen eddig a pillanatig.

Nem mellesleg és esdeklem bocsánatodért, hogy nem tudtam küldeni a kis portálon keresztül semmit, de boldog születésnapot kívánok! Remélem még sok száz évet s talán ezret is megélsz majd!

Rettenetes a kénköves bűz, ami a harctérről érkezik s beleeszi magát az orrba. Több ezernyi démonom veszett már oda, egy semmisnek mondható háború miatt. Örülök neki, hogy már nem tartozol senkihez. Hidd el, most könyörület nélkül tépnének szét a katonák téged is és minden nőt, akit csak meglátnak. A minap egy démongyermek halálát kellett végignéznem. S bár kegyetlenül hangzik, de nem zavart, még is kellemetlen volt végighallgatni a sikítását. Tudva, hogy akár az én fiam is lehetne az ő helyében.

Nem azt mondom, hogy bánt a dolog, de az zavar, hogy egyre nagyobb a káosz. Mindent elvesznek, széttépnek és megölnek, még, ha az segítségként is jön. Mint az állatok! Elvették a maradék józan eszét is a légiók urainak.

Bennem csak te és a csilingelő kacagásod hangja tartja a lelket. Egyetlen szukkubusz nő se érhet fel hozzád, ám étkeznem kell és sajnálom, hogy erről néha tudomást kell szerezned. Sosem hazudtam neked és nem most áll szándékomban elkezdeni, tündérem!

Bármennyire is nehéz volt, de megállta anélkül, hogy bosszankodott volna. Tudta mi mindenre szánta el magát a levél írója. Nem róhatta fel neki azt, ami éltette. Nem volt féltékeny se, csak azt bánta, hogy nem lehetett ott vele. Táplálná a végtelenségig, ha megtehetné. Boldogsággal töltötte el a tudat így is, hogy végre újra kezébe veheti az ő Hercegének a levelét.

Nem tudom még meddig fog tartani ez a hadviselés, melyet ellenünk viselnek, de kitartok, mert meg kell tisztítanunk a pokol minden bugyrát a fertőtől, hogy visszahozzuk a régi fényét. Ám jó hírrel is szolgálhatok. Tudom, hogy testileg már nem tartozol senkihez, csak is hozzám, ezért Urad és gazdád, hajlandó lemondani a lelkedről is. Ugyan, néhány kellemetlen dolgot el kell intéznem cserébe, de pusztán formaságok és nem kimondottan érdekelnek, ha tudom, te biztonságban lehetsz általa.

Kérlek! Légy türelemmel csodás, Tündérdémonom! Hamarosan újra írok neked. Tudd, sose feledlek el. Mindig a hű férjed leszek, akármennyi fájdalmat is kelljen elviselnünk.

Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindig.

... a te Pokolherceged.

A sorok végére érve, már elapadhatatlanul ömlöttek a könnyei. Házsártos társa felkelt a takaró végéből, hogy az ölébe telepedjen, egyfajta nyugtatásként. Mindig megérezte, ha gazdája szomorkodik. Próbált, minél jobban hozzábújni, amit Cordelia egy kedves, fültő simítással jutalmazott.

Összehajtotta a levelet és a több száz másik papír tetejére helyezte, miután kihúzta a kis éjjeliszekrény fiókját. Eljött a nap, hogy végre újra elmerülhet a szerelmes sorokba és mindezt nem könyvekből kellett olvasnia.

Pár órával később a napi rutinokat elvégezve, könnyes arccal, de mosolyogva tért nyugovóra szeretett barátjával.

* * *