Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 8. levél ...

A föld kietlen pusztasággá változott. A hajnal első sugara, áthatolt a sötét felhőkön. Vörös fénnyel árasztott el mindent. Az égő talaj, pokoli tűznek hatott. A csupasz fák, halott magányt árasztottak. Nem kongtak vészharangok. Nem harsogott kürtszó. Nem érkeztek angyalok a magasból, hogy menedéket nyújtsanak az elhunytak lelkeinek. Tökéletes, néma csend honolt.

A város, hangtalan lépteket visszhangzott ahogy lassan, komótosan haladt előre. Parázslott a beton. A parkok lerombolt szótlanságban, romok között terültek el. A fájdalom ólmos súlyként, gyötrelmes lepelként borult mindenre, ami mellett elhaladt. Semmi sem maradt.

Pernye szállt a magasba. Beterítette a kisebb emelkedőt, melyen hallgatag lángnyelv csapott egyre feljebb. Reszkető kezekkel ölelte át magát, hogy enyhítse remegését. Tekintete előre meredt. Nem pillantott maga mögé, nem fordult jobbra vagy balra. Tudta mi történt. Tudta, ki tette ezt. A Pokol Ura lecsapott. Felperzselte a világot, amit Cordelia úgy szeretett. Keserűség járta át, még is halvány mosoly jelent meg az arcán, mikor elérte a magaslatot.

Fekete homok borította a partot. A tenger vize, vérvörös csillogással csapkodta a fénylő szemcséket mikor kiömlött, majd halk robajjal vonultak vissza a hullámok. Csendes volt, elhagyatott. Egyetlen árva pisszenést se hallott. Nem csiripeltek madarak, nem vonyítottak kutyák. Ám meglepő látvány fogadta, ahogy jobban szemügyre vette az elpusztult földet. A partszél stégen ült valaki. Sötét ruháját vette először észre. Fejét csuklya takarta. Előredőlt, vállai megrogytak. Két kezével, maga mellett támaszkodott.

Óvatos léptekkel, hangtalanul közelebb merészkedett. Tűzben égő szárnyai megrebbentek. Felkavarták a port, míg nem az egyik, tollpiheként hullott alá és veszett a semmibe, mielőtt földet ért volna. Érezte a fájdalmat. Háta megfeszült, kezeit arcára takarta. Sírni akart. Hagyni, hogy minden kínja lecsorogjon könnyek képében a bőrén, de nem jöttek a cseppek. Megültek a szeme sarkában.

Mezítlábas lépteit elnyelte a homok. Égette a talpát. Forrongó dühöt érzett, majd szép lassan elpárolgott és a feneketlen mélység maradt, ami minden érzelmét elnyelte.

A stégre lépve, fülsiketítően hangosan nyikordult meg alatta a fa. Megdermedt. Szíve szapora ütemmel verte a mellkasát. Nem akarta látni ki az, aki életben maradt. Nem akart vele találkozni, még is úgy vonzotta, mintha az örök láng felé menetelne.

– Ne sírj gyermekem. A létezés, röpke pillanat. A tisztítótűz, új életet lehel majd a talajba – dörrent a fülébe a hang. Orgánuma a legszebb basszus volt, amit életében hallott. Mély, simogató és perzselően hívogató. Egész testét megrázta a félelem. A düh, ami visszhangzott a kijelentésben, letépte a bőrét. Savas méregként hatolt a testébe. Nem mert megmozdulni.

Egyetlen alkalommal hallotta ezt a hangot.

– Uram! – ereszkedett féltérdre, amennyire remegése engedte. A szíve nagyot dobbant. Kíváncsiság bujkált a lelkében. Tudta, hogy eljött a végítélet a számára. Az utolsó alkalommal, magát a Poklot láthatta csak.

A férfi felállt, majd megfordult, hogy Cordelia felé lépjen egyet. Letolta fejéről a csuklyát. Arca szelídséget sugárzott. Magas, széles homloka tiszteletet parancsolóan vonta magára a tekintetet. Vérvörös haja az arcába hullott. Lágy mozdulattal söpörte ki, míg égő, arany pillantásával a nőt figyelte. Tartása egyenes volt, valami sötét, aranyló fény áradt belőle, ahogy szép lassan leemelte válláról a fekete palástot.

– Cordelia. A szárnyaszegett lángtündér. A megtört szukkubusz. Egy nép pusztítója. Tudatlan gyermek, még is oly' fontosnak tűnsz a sakktáblán, melyen fiaim játszanak – lépett még egyet előrébb, majd a nő felé nyújtotta a kezét. Testén megfeszült a fekete ing, melynek ujját a könyökéig hajtotta. Nadrágja szövetén, megcsillant a mélyvörös szálazás, ami eleganciát kölcsönzött neki.