Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 6. levél ...

A Herceg a trónteremben ült. Három fok lépcső vezetett a lelkekből álló üléshez, melyek hangosan sikítottak és gomolyogtak megláncolva. A lépcsősoron terpeszkedett el, lazán megtámasztva magát az egyik könyökén, míg másik kezével a hasán simított végig jóllakottan.

Az egész termet beborította a vér, vörös színe. Hatalmas mészárlást rendezett. Mindenhol elhullott lények, démonok és fúriák hevertek szanaszét. Eredetileg a testvéreivel akart tanácskozni a következő lépésről, hogy megállítsák a fúriák benyomulását, de belülről sikerült megtámadniuk a palotát. Azt hitték ezzel végezhetnek vele, de arra nem gondoltak, hogy még gyengén és éhezve is egy hatalmas lény, egy Démonkirály elsőszülött fia.

Tekintetét a helyiségbe belépő férfire emelte, akinek vörös szeme, smaragdzöldbe váltott és összehúzott pupillája, kígyóra emlékeztető pillantást kölcsönzött neki. Magas, testes herceg volt. Hosszú, sötétbarna haját a fejének tetejére fogta, de még így is a hátát verte a vaskos tincse. Éles vonásai és erős csontozata, kiemelte ijesztő vigyorát. Néha előbukkant hegyes, kettéágazó nyelve vége is az ajkai közül. Olajzöld szmokingot viselt, amit temérdek megszáradt sötétbarna és vöröses folt tarkított. Fekete bakancsa dobbant a padlón, ahogy közeledett. Végül megállt a trón előtt pöffeszkedő férfivel szemben.

– Üdvözöllek, öcsém! – szólalt meg a vörös szemű. Hangja keresztülszáguldott a termen és dörmögésnek hatott a csendben. Még a sikoltozó lelkek is elnémultak. – Örülök, hogy eljöttél.

– Csábító mézesmadzagot húztál el előttem. Kíváncsi voltam, hogy mennyire szeretnél most átverni – húzta fel a vállait egy öblös és éles nevetéssel a másik.

– Megjegyezném, hogy én nem hoztam magammal erősítést. Talán a nagy Leviatán ennyire fél a drága bátyjától? – emelkedett fel a földről, mintha egyszerűen csak a légáramlat lökte volna meg. Körbenézett, miközben mélyen beleszagolt a levegőbe. Megtörölte a száját, majd békejobbot nyújtott a testvére felé.

– Talán bíztam volna meg benned? Ugyan testvérem, ennyire bolond nem vagyok! – fogadta el a felé nyújtott kezet. Erős szorítással üdvözölték egymást. Tisztességesen köszöntek, miközben mindkettőjük fejében a másik következő lépése járt.

– Mind bolondok vagyunk! – engedte el a kezét és legyintett egyet, miközben elindult, hogy köröket rójon testvére körül, arrébb rúgva néhány maradékot a földön.

Az egész teremben elhalványultak a fények. Sötét félhomály ereszkedett a testvérekre. Csak a Herceg mezítlábas csoszogását lehetett hallani. A Leviatán nem fordult utána, ahogy megkerülte. Ismerte már minden trükkjét.

– Alkut ajánlottál. Halljuk, miről lenne szó? – utasította bátyját, fenyegető éllel a hangjában. Felemelte egyik kezét és hívogató mozdulatot tett.

A nagy termet elözönlötték a fúriák, hárpiák, baziliszkuszok és lángtündérek. Olyan erős fényt csaltak a helyre a szárnyasok, hogy a Herceg pár pillanatig hunyorgott. Több tíz, tűzben égő tündérszárnyat látott, amik lágyan verdestek gazdáik mögött. Édes illatuk és félelemtől csillogó szemük vigyorgásra késztette. Kivillantotta feléjük a hófehér fogsorát és néhány páncélba öltözött férfi elé lépett.

Csendben figyelte őket. Oldalra döntötte a fejét, még a nyelve is kilógni látszott a nagy gondolkodás közepette. Látta rajtuk a lágy remegést, amit félelmük okozott. Néhánynak még a vértje is beleremegett, és halk ciripelő hangot adott ki, ahogy a mágikus fém súrlódott egymáshoz.

Fél lépést előrelépett és közvetlenül szemlélt néhány reszkető katonát, akik nagyokat nyelve, talán magukban rimánkodtak, hogy nem akarnak meghalni. A Herceg szórakozottan pillantott rájuk, majd a halál, nyugodt ábrázatát öltötte magára. Egyetlen lángtündér tekintetét figyelte és a benne tomboló rettegést.