Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 2. levél ...

A naplemente csodásan színezte be a kék, már-már feketébe hajló eget. Áttört a narancs és a rózsaszín minden árnyalata a bágyadt felhőkön. A messziségben pedig hatalmas vihar látszott közeledni. Cordelia egy padon üldögélt, kedvenc könyvével a kezében újfent.

Már két hét is eltelt, hogy megkapta a szívet megdobbantó levelet. Azóta a lelkesedése alább hagyott és kezdte úgy érezni, az egész csak egy kellemes és egyben gyötrő álom volt. Többször is felébredt mély alvásából, hogy ellenőrizze, valóban a fiókja mélyén helyezkedik-e el az utolsó papíros. Mindig ott volt. Ő pedig több alkalommal is szomorú sóhajjal csukta be a kis tárolót.

Keresztbe tett lábait simogatta a feltámadt szél, néha halvány libabőrt csalva a bőrére. Teljesen belemélyedt a történetbe. Reménykedett benne, hogy egyszer ő lesz az a hercegnő, akiért minden tűzön és vízen keresztül megérkezik a hercege. Csodás ábrándokat kergetett, de tudta, hogy kérése lehetetlen volt. Bármilyen magasztosabb létformához rimánkodhatott volna, sehonnan nem kaphatott efféle segítséget.

Le kellett tennie maga mellé a könyvet. Az egyre erősödő széllökések, didergésre késztették és automatikusan nyúlt a karjához, hogy megdörzsölje. A következő pillanatban, halványlila aura jelent meg a padon. Ugyanazzal az apró portállal, amit már nagyon jól ismert. Most is megpróbálta megérinteni, de mire elérhette volna a keze a mágikus örvényt, addigra kiesett egy kis levél belőle és semmivé foszlott.

Olyan hirtelen nyúlt a lepecsételt papírért, hogy elsodorta a könyvét, ami a földön kötött ki. Nem is foglalkozott vele. Hamar nyitotta fel a viaszpecséttel lezárt levelet, hogy olvasni kezdje:

Gyönyörű Tündérdémonom!

Megígértem, hogy újra írok. Találtam is megfelelő helyet hozzá. Meglepődnél, milyen csendes egy tömegsír tetején ülni, miközben semmi mást nem lehet hallani, csak a pokoli szél morajlását.

Néhány csatát megnyertünk, de a háború egyre véresebb és egyre több életet követel. Elvesztettem két testvéremet is. Apánk kegyetlen haragra gerjedt. Kérlek, vonulj fedezékbe! Talán a dühét még a világod is megfogja érezni. Két herceget elveszített, kiket ugyanolyan elszántsággal szeretett. Keress minél vastagabb falakkal rendelkező épületet! Ha tudsz, menj a Menedékbe! Ne maradj otthon! Ne aggódj, bárhol megtalállak, csak maradj életben!

Amint elolvasta a sorokat, felpattant. Felkapta a könyvet a földről és félelemmel a szívében rohant hazafele, miközben nem figyelve maga köré, tovább olvasta a levelet:

Elárultak minket! Rettentő dühös vagyok! Oly' sok segítséget nyújtottam a fúriáknak s még is úgy döntöttek, hogy a Leviatán oldalára állnak. Hiába vagyok már több százezer s talán millió éves is... sose fogom tudni, miért ásnak a békének alá. Apám mindig csak leint, miszerint a természetünk nem bírja elviselni a béke korszakát. Mit is mondjak erre? Sajnálatosan igaza van. Magamon is tapasztaltam, bár nem öltött ekkora méreteket akkoriban.

Emlékszel mit ígértem neked? Minden áldott nap csak az jár a fejemben. Sosem szegtem meg egyetlen szavamat sem. Becsületesnek ugyan nem mondhatnának, hisz még is csak démon vagyok. Nagyszerűen tudom kiforgatni a kimondott szavakat, de veled... te más vagy! Sose tudtam volna ártani neked. Már akkor, mikor megláttalak. Tudtam, hogy különleges leszel. Beigazolódott a sejtésem. Írhatnék még ezernyi csodás szót és bókot, de tudom jól, mennyire nem kedvelted régen sem őket.

Már a házban volt. A föld rezegni kezdett és egy hatalmas széllökés, betörte az ablakokat. Behúzta a nyakát. A levelet úgy szorította, mintha semmi másba nem kapaszkodhatna. Így is volt. Az egyetlen, ami még tartotta benne is az életet, az az ő Pokolhercege volt.

Ismerte a helyet, amit leírt neki a levélben. Oda katasztrófák idejében elbújhatott, bár legtöbb esetben titokban kellett megtennie. Még Ő mondta el neki, hol is van. Maguk a démonok készítették. Obszidiánból és pokoli ércekből megerősített falakkal zárták le.

Átvágott az üvegszilánkok halmazán. Nem törődött a besüvítő széllel, ami ide-oda járatta a haját, néha az arcába csapva azt. Kihúzott egy táskát az ágya alól, majd teletömte ruhákkal és néhány fontos felszereléssel, ami kelhetett egy ilyen időszakban.

Nem sajnálta az otthonát. Könnyűszerrel szerezhetett másikat. Ám az jobban zavarta, hogy még nem tudta befejezni a levelet. Sietősen hagyta el a házat, hogy kocsiba ülve elinduljon a démonbunkerbe. Bármennyire is bután érezte magát, tudta jól, nem hazudna neki és ilyen felesleges dolgokat, le se írt volna a levélbe.

Egy óra volt az út, mert a nagy kapkodásban majdnem elfelejtette kis bajtársát. Még a kapuból fordult vissza idejében. Amint leparkolt a kocsival, magához vette a szőrgombócot és már szaladt is a bejárathoz.

Fél liter vér és néhány hajszál után, végül sikerült bejutnia a csendes helyre. Senki sem volt odalent. A lámpák zörögve, pattogva gyulladtak meg, hogy halvány fénybe borítsák a bunker belsejét. Le se pakolt, egyenesen egy poros kanapéhoz sétált. Letette morcos macskáját, aki egyből felfedező útra indult meg. Leült és kapkodó lélegzettel olvasta végre tovább a levelet:

Már rengeteg időt töltöttem azzal, hogy kiokoskodjam, hogyan tudnék nálad megjelenni, de úgy érzem ebben az időszakban, egy időre el kell engednem ezen céljaimat. Sajnálatos módon a háború nem fog rám várni, bármennyire is szeretném megízlelni a csókodat. Olyan közel vagy s még is oly' távol. Még kínozni sincs kedvem senkit így, hogy tudom mi várhat ránk, ha ennek nem lesz hamarosan vége.

Kérlek, nagyon vigyázz magadra és ha tudsz válaszolj az üzenetre! Hidd el, nem csak te ülsz várakozva és rettegve, bármily kellemetlen bevallanom. Tudom, hogy neked jóval nehezebb, de ha képes vagy rá, tedd meg. Értem, értünk.

Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindig.

... a te Pokolherceged.

Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, mennyi mindent próbált tenni érte a férfi. Ő minden szavát itta és mélyen a gondolataiba merült.

Hatalmas csattanás hangjára riadt fel az álmodozásából. Az egész föld megremegett. Érezte a talpa alatt a földrengés minden egyes apró rezonálását. Forróság öntötte el a bunkert.

– Maze! – kiáltotta el magát. Hangja élesen és ijedten csengett a helyiség falai között. Végigszáguldott az összes járaton és a szobákba is besüvített. A macska, amint meghallotta társa hangját, már rohant is és fészkelte be magát az óvó karok közé.

Lezárta a Menedék minden ajtaját. Fulladozott a portól és a forró levegőtől. Elszokott már a pokol melegétől, így újra kellett tanulnia lélegezni. Kitárta vékony, tűzben égő tündérszárnyait, majd apró, tüzes szarvai is megjelentek a feje tetején. Át kellett változnia, mielőtt az eszméletét veszti.

Nem sokkal később, már egy szűkös szobában ültek, takaró alatt, égő kályha mellett. Amint visszaszokott a kegyetlen pokoltűzhöz, fázni kezdett. Végül annyira elfáradt, hogy fenntartsa a démonformáját, hogy elnyomta az álom.

* * *