Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 3. levél ...

Álmában látta a Hercegét. A vérvörös tekintetét. Az erős csontozatát és kemény arcvonalát. Borostás lágy esésű állát. Az egyenes orrát és vékonyabb ajkait. A magas és tiszteletre méltó testtartását. A sötét vértezetet, ami úgy simult a testére, mint egy második bőr. A szája szélén lévő csintalan mosolyt és a huncut fény ragyogását a szemében. Élethű volt. Úgy érezte, ha közelebb sétál megérintheti, de akármennyire is próbálta elérni, tenyerét nem tudta a férfi arcára simítani. Minden lépéssel csak távolodott, míg hirtelen szerte nem foszlott s ezzel együtt, betört a kegyetlen valóság a tudatába.

Nem sejtette mire ébredt meg. Fanyar mosollyal feküdt egy kis ideig még az álmainak képében ragadva. Legalább láthatta, még ha csak így is.

Mikor kinyitotta a szemét, Maze már nem volt mellette. Hallott, valami kaparászást és remélte, hogy nem a macska kutakodik. A forróság egyre jobban tombolt a Menedékben, de már nem zavarta. Kimászott a takaró alól, immár emberi alakban és elindult, hogy körbe nézzen. Magához vett egy vékony könyvet, majd egy megégett szélű papírt és tollat, hogy útközben, összeszedve a gondolatait, írjon Hercegének.

Édes Pokolhercegem!

El sem tudod képzelni mennyire boldog vagyok, hogy újra olvashatom a leveleidet! Kétszáz év és semmit se változtál, ha a szókincsedet nézem. Még mindig próbálsz jó benyomást tenni, pedig tudhatnád, hogy nem várom el. De rettenetesen örülök annak, hogy végre látom a kézírásod és érezhetem az illatod a papíron is. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a mágikus erőt megtartsam. Ha csak arra használom az energiám, hogy neked írjak, már megéri, ám étkezni nem tudok, így lehet, némi késedelemmel fogod megkapni majd a levelem.

Ahogy haladt a szűk, sötét folyosókon, úgy gyulladtak fel a lámpák és burkolták a helyet sejtelmes vöröses fénybe. Minden fekete volt. A pokoli fém és az obszidián elegye, fojtogató sötétségre ítélte a helyet, de Cordelia már megszokta. Emlékezett még a palota forrongó, éjfekete köveire, amin halkan csattant a talpa.

Ha tehetném, besegítenék a háborúba, de tudom jól, nem sokáig élnék túl abban a forróságban. Olyan szívesen karolnám át a nyakad, hogy ölelésedbe veszve ragadjak örökre! Miattad érdemes lenne meghalni is! Ám a félvéreket, mivel nem bírjuk a démonok tüzének melegét hosszú ideig, hamar kihajítják a pokolból is. Milyen ironikus nemde? A Mennyországba nem kerülhetek, a Pokol pedig kitagadott.

Keserédesen nevette el magát, ahogy leírta a szavakat. Emlékezett még, apja és anyja mennyire örömtelien pillantottak rá, mégis direkt küldték őket a csatában, ahol a király zsoldosa vetett véget az életüknek. Akkor került Urához, akinek megtetszett különleges tündérszárnya. Nem mindennap mondhatja el magáról bárki is, hogy félig szukkubusz, félig pedig lángtündér.

Vártam, minden egyes nap türelmesen, hogy újra írj nekem. Én nem voltam rá képes és talán ezt a levelet se fogom tudni elküldeni neked, de reménykedem benne, hogy sikerül összeszednem annyi energiát, hogy megkapd a rég várt üzenetem.

Boldog vagyok, hogy nem haltál meg. Összetörtem volna a halálhíredet halva, ám erről több szót nem ejtek, hisz' életben vagy. Nem mellesleg, köszönöm a jó kívánságokat. Hozzád képest egy gyermek vagyok, de biztos megélek még hosszú időt, ha tudom, hogy bár csak írásban, de mellettem vagy.

Ha azt mondanám, hogy sajnálom azt, amin keresztül mész, megorrolnál rám, így nem írom le, csak burkolt üzenetben adom át ezt a kellemes, ám számodra zavarba ejtő információt.

Szélesen mosolyodott el egy rövid pillanatra. Maga előtt látta a férfi izzó, vörös tekintetét, ami morcosan pillantott rá. Érezte a súlyát, amit ezek a szavak váltanak majd ki belőle.