Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 7. levél ...

A szárnyas medált a helyére pattintotta. Az ajtó fémes csikorgással nyílt ki. Hozzá se kellett érnie. Pokoli tűz csapott ki a szobából, ami még őt is megégette. Megperzselődött a bőre. Szúró szemét, finoman dörzsölte meg tenyerének élével, hogy látása kitisztuljon.

Odabent olyan lények, démonok és más fajok tartózkodtak ketrecekbe zárva, amiket még soha életében nem látott. Vad és tomboló fenevadakat gyűjtött össze, valaki.

Nem sokáig foglalkozhatott velük, hogy jobban megfigyeljen minden ismeretlen lényt. A dolgát akarta tenni. Eleget tenni a kérésnek.

Maze besétált mellette és leheveredett a földre. Egy izzó lávakövet forgatott mancsai között, miközben hátát a padlónak dörgölte élvezettel.

Lehajolt, hogy megsimítsa a már lángba borult bundájú macskát, majd lassan magukra csukta az ajtót és elveszett a lények adta lehetőségekben, hogy új erőre kaphasson.

400 évvel később...

Cordelia a törékeny csuklóján hordta a nyakláncot, melyen a szárnyak már nem vöröslöttek fel. Egyszerű, fémes medál volt, ami arra emlékeztette, hogy egyszer, majd nem boldog lehetett.

Folyton eszébe jutott az utolsó levél, amit Hercegének küldött. Olthatatlan fájdalom lángolt benne. Mit rontott el? Milyen rosszat írt le? Még 400 évvel a levele után is a gondolataiba fúrta magát a kétségbeesés.

Úgy érezte teljesen kifacsarták a szívét. Örökös súlyt viselt a mellkasán. A magány keserű nehezét, amitől fulladozott, mintha tömérdek víz préselné egyre lejjebb az óceán mélyére.

Teljes erejében volt. Az elmúlt években, minden démon energiáját magához vette, amit a zárt ajtó mögött talált. Kegyetlenül vagy lágyan, de elvette a mágiájukat és magába szívta, hogy mikor kell, készen állhasson a harcra.

De csak várt és várt...

Évek óta tombolt a földön a pusztítás. Remegett a bunker, néha törmeléket ejtve a hosszú ideje használaton kívüli ágyára. A Menedék ereje lassan elszivárogni látszott. Egyre jobban mosódott össze a világ, a pokol kénköves dimenziójával.

Néha már nem tudta eldönteni, hogy a lépcső, amit lát az vajon a helyhez vagy a tüzes bölcsőhöz tartozik? Sötét alakokat vélt felfedezni, melyek halkan osontak a köveken. Démonok patáinak kopogását hallotta. A háború kürtjei visszhangoztak a Menedék falait ostromolva. Emberek sikolyai kúsztak be a hallójáratába. Angyalok csilingelő nevetése. Lassan, úgy érezte elveszti az eszét.

Már-már imába foglalta kérését, hogy jöjjenek el érte. Szabadítsák meg a kegyetlen egyedülléttől. Oltsák szomját vagy vegyék el az életét. Már nem bánta volna egyik lehetőséget sem.

Maze tartotta benne a lelket, de pár hónappal később, miután jóllakottan léptek ki a lényekkel teli ajtó mögül, a macska szőrén-szálán eltűnt és nem jelent meg újra. Napokig kereste, kutatott utána, de egyetlen társát, elnyelte a föld vagy talán a pokol bugyraiba menekült.

Több száz levelet küldött el, de mintha egyik se ért volna célba. A Hercege nem jelentkezett. Az egyik napról a másikra kihunyó medálja, keserű sírásra késztette. Már nem akart mást, csak hogy végre elmúljon a fájdalom, amit a szívében érzett.

Túl erős volt ahhoz, hogy önmaga tegye meg a lépést, így továbbra is az egyik sarokban húzta össze magát, reménykedve abban, jelet kap. Egy lágy szellőt, egy suttogó hangot vagy egy finom simítást a bőrén, de semmi sem érkezett.

Napról-napra egyre hidegebbnek érezte a belső lényét. Elfáradt. Belefáradt abba, hogy várjon. Tenni akart. Bármit, akármit. Lángoló harag dúlt a lelkében. Sanyarú sorsot kapott a szerelemtől, mely soha nem lehetett igazán az övé. Elérhetetlennek bizonyult minden álma.

Az álomszövő levelek, talán céltalanul keringtek a dimenziók között, várva, hogy egyszer gazdájukra lelnek.

Újabb 10 év eltelte, végül megtörte Cordelia lelkét. Felhasadt szíve végleg elvesztette a lángját. Felemésztette a magány. Minden egyes álmát a semmibe küldte a néma csend. Lehajtott fejjel, könnyes arccal pillantott le a kezén fekvő medálra. Az ajkához emelte, hogy mindkét szárnyra, édes csókot leheljen még utoljára.

– Örök szerelmemet kínálom neked, most és mindig – suttogta a zajtalan sötétségbe rekedten.

Magára öltötte éjfekete, csipkés ruháját, ami kellemesen kiemelte a domborulatait. Kibontotta tűzben égő szárnyát, ami sorvadozva lógott háta mögött, erőtlenül. Apró, tüzes szarva pislákolt. Hosszú, parázsló farkincáját a földön húzta, míg karmai apró darabokban törtek le az ujjai végéről. Kihunyt, tűzvörös tekintete, lassú pillantással mérte végig a Menedék belső részét.

Elszakította a képzeletbeli láncait. Felemelte mindkét kezét. Végül a tenyeréből, a lángtündérek forró mágiáját terítette szét a bunkerben, felemésztve mindent, mi odabent volt fellelhető.

Sírt. Gyengének érezte magát. Elbukott. Az ígérete semmissé vált, miszerint sose fog többé könnyeket ejteni. Az örök tűzben égő lelke, kínzó, jeges pokollá vált.

A Menedék ajtajából, még utoljára körbepillantott a helyiségen, majd kilépett a felégetett talaj komorságába.

Nem hagyott hátra mást, csak hamuvá égő érzelmeket és a mindent jelentő világ álmait. A levelek, amelyek Hercegétől érkeztek, magasra szálló füstté váltak, miközben a szíve is apró darabokra szakadt.

* * *