Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 4. levél ...

Erőtlen portál nyílt a tanácskozás kellős közepén. Egy pillanatra elsötétült a Herceg tekintete, de végül csak széles mosollyal kapta fel a kis aurából érkező levelet, ami a hatalmas, fémasztal szélére csúszott, éppen a bal kezéhez.

Nem volt rajta viaszpecsét, se más, ami elárulhatná honnan érkezett. Látványra nem is mondta volna meg senki, miféle információkat rejthet, de a nő illata: az édes, forró aromája még rajta volt. Mély levegőt vett, hogy magába igya a természetes tűz édes zamatát és a lágy füstös lenyomatot. Még a szemét is lehunyta egy rövid pillanatra. Ahogy kinyitotta, erős vörös fényben ragyogott fel, mikor körbenézett az egybegyűlteken.

Körülötte démonnagyurak pillantottak rá vérben forgó szemekkel, idegesen. A megmaradt hercegek csak egy apró biccentéssel tudták le a dolgot. Nem értek rá ilyen felesleges dolgokra, mint egy érkező papíros. Mindenki fáradt volt. A háború súlya ránehezedett a vállukra és minden pillanatban újabb ólmos teher érkezhetett egy felderítővel. Nem késlekedhettek.

Páncélja alá csúsztatta a levelet, egészen a mellkasára erősített tőr tokjába. Nem kockáztathatta meg, hogy bárki a kezébe kaparintsa az ő tündérkéjétől érkezett sorokat. Nagy sóhaja a semmibe szállt, mielőtt megszólalt volna:

– A tanácskozásnak vége! – mondta hidegen. Karcos, mély hangja tompán és fáradtan csendült a némaságban.

Mindenki erre a parancsra várt.

A bent összegyűlt démonok és urak tisztelegtek, majd távoztak lassan a fekete kupola alól, aminek tetején, izzó pokoli fémből készült címere mutatta, ki tartózkodik a helyiségben. A két szélesre tárt szárny, középen a karddal a legfőbb herceg épülete volt.

Amint minden személy távozott és elcsendesedett a hely - leszámítva a halk sikolyok és a tűz sercegésének hangját - leült a vörös bársonnyal borított fotelbe, melynek karfája, élénk aranysárga színben fénylett a lámpafényben. Elővette a papírost. Nem bírta ki, hogy ne olvassa el, bár tudta, hogy válaszolni rá, meglehetősen nehézkes lesz majd és kimerítő. Még nem étkezett, így kegyetlenül gyenge volt, még önmagához képest is.

Kényelmesen hátradőlt, hogy egyik lábát az ülés kartámaszára rakja hanyagul, míg másikat széles terpeszbe tolta és lejjebb csúszott.

Falta a sorokat.

A sarokból, elindult egy fiatal démonszolga. Félszemmel látta, hogy kutyaként, meghunyászkodva csúszik felé a földön. Bordó selyemruha takarta a testét. Rövid haját zilálta a betörő pokoli szél és kéjesen pillantott gazdájára égkék szemével.

– Ne most! – emelte fel mutatóujját a nő felé, majd legyintett, hogy távozzon. Éhsége szorította a torkát, gyomra hangosan szólalt fel némi csillapításért, de nem érdekelte. Cordelia levele előbbre való volt, mint bármi más, egészen addig míg a háború miatt fel nem kell állnia.

A démonhölgy ugyanabban a fejét lehorgasztott, négykézláb testtartásban kúszott ki lassan a kupola alól, hogy az ajtó mellett leüljön, míg gazdájának szüksége nem lesz rá.

A levél olvasása közben, ökölbe szorult egyik combján pihenő keze. Nem szívesen gondolt bele, hogy mit is kell megtennie azért, ami az övé. Cordelia lelke volt a tét, így csak egy mélyről jövő morgással követte tekintetével a sorokat.

Csillapodni látszott ideges borzongása, mikor biztossá vált: a nő elmenekült ahogy kérte. Apja a két világ között járt. Az emberek zöme már fulladozott az erejétől. Áradások, tűzvészek tiportak végig a halandók között. Nem tehetett semmit ellene és nem is tett volna. Nem érdekelték a nyamvadt, semmire se jó emberek. Még attól a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy egy gyenge porhüvelyt használjon az étkezéshez, mint az ember. Sose tette volna, annál több akaraterő szorult belé, pedig egyetlen pillantás alatt, bárhol ott teremhetett volna.