Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 5. levél ...

Cordelia a börtönhelység ajtajában állt. Maze a lábához dörgölte nedves orrát és elnyávogta magát.

– Tudom... – nézett le komoran az állatra, majd lehajolt, hogy megsimítsa a puha szőrét a fején.

Kellemetlen bűz áradt a helyről. A démonok nehéz, égett szaga, akiket a saját tüzükben kínoztak. Kegyetlenségnek tartotta, még is eszébe juttatta, a hercegével miként is találkoztak.

Nagykövetként érkezett a Pokol uralkodójának színe elé. Az estély, amire meghívták egy erőfitogtatás volt és lánykéréssel zárult.

Az eljegyzés csak formaság volt. Az ő Ura döntött úgy, az egész királyság előtt fogja megkérni a kezét, hogy ezzel megerősítsék a lángtündérek és démonok közötti szövetséget, így erős katonák hada állhatott a Pokol szolgálatába, ha szükségesnek ítélték meg. Ám ugyanez fordítva is járt. Ezt hitte Cordelia. De, mint minden gyenge nemzet, így a démonokhoz képest a lángtündérek is azok voltak. Csapdába csalták a Sötét-láng házát és ezzel minden lángtündért.

Obszidiánpengéjét szorítva magához, próbált volna elmenekülni. Úgy vonult el mindenki mellett, mintha láthatatlan lenne. Teljesen elnyomta az erejét. Unalmas, egyszerű démonszerű lényként érzékelhették csak. Nem vette észre, hogy a trón mellett álló férfi kiszúrta őt.

Miután összetalálkozott a Herceggel abban a kis beugróban, úgy sétált el, mint egy dáma, de legbelül remegett. Olyan heves vágyat érzett a férfi iránt, hogy szégyellte magát.

A nagyteremben ültek le egy hosszú, megterített asztalhoz. Egyik végén a Hercege ült. Vörös tekintetébe fúrhatta volna a sajátját, de nem tette. Az asztalfőn maga a Pokol Ura foglalt helyet. Pontosan olyan rideg volt, mint amilyennek beállították. Látta már, ám most csak unalmasan könyökölt az asztalra és tartotta meg a fejét a tenyerében.

Minden csontjában érezte, nem fogja sokáig bírni a kegyetlen mágiát és a forróságot. Fulladozott. Hol didergett, hol pedig izzadt. Szédült és émelygett, de nem mutathatta ki. Kihúzta magát, megnyalta kiszáradt, vörösre festett ajkát. Kezeit az ölébe ejtette és lesütötte a szemét. Megtanulta, hogyan kell viselkednie. Ő csak egy játékszer volt. Egy szolga, kinek semmi szava nem lehetett. Még az is meglepő volt, hogy egyáltalán lélegezni hagyták. Évtizedek óta gyötörte őt a bűntudat, hogy lépre csalta egy démon és ő készségesen átadott neki mindent.

Egy halvány fény jelent meg a tenyerében, majd egy apró cetli érkezett egy picinyke portálon keresztül az ölébe. Azonnal felkapta a fejét és a Hercegre pillantott. Ő csak egy borospoharat emelt felé, majd beleivott, de tekintetében sejtelmes, huncut fény csillant, amitől megborzongott. Széthajtotta az ölében elhelyezett szalvéta alatt a kis papírt.

„Látni akarlak! Éjfélkor a kupola tetején. A testvéremmel ne törődj, majd én elintézem, hogy ne akadékoskodjon."

Összeráncolt szemöldökkel olvasta el a sorokat. Kellett pár másodperc, hogy összerakja a képet, de végül csak meglepetten nézett a vörös szemű felé. Érezte magában az izgatott lüktetést. Azonnal felpattant volna, hogy odalépjen a férfihez, de csak összegyűrte a lapot és a kezébe csalt apró tűzzel, megsemmisítette.

Nagyon nehezen bírta ki, hogy ne pillantson folyamatosan felé. Egyetlen dolog terelte el a figyelmét, mégpedig a meghirdetett lánykérés. Semmit sem jelentett, se neki, se annak a férfinek, aki fintorogva térdelt le, majd húzta az ujjára a gyűrűt. Egy alku volt. Cordelia a lelkét adta s ezzel úgy tűnt, örökre megpecsételődött a sorsa.

Elgyötörten pillantott le a kezére órák múlva. Szerette volna a forrongó lávába, a semmibe hajítani a csodálatosan ragyogó és gonoszsággal átitatott ékszert, melyet a Leviatán, olyan undorodva húzott az ujjára.