Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 11. Utolsó levél ...

Égett a szeme. Nehezen kapott levegőt. Minden tagját ólomsúlyúnak érezte. Puha ágyon feküdt. Kellemes, selyem tapintású ágyneművel takarták le. A lábára nehezedett valami, ami megmozdult, mikor megpróbálta felhúzni.

Nem merte kinyitni a szemét. Rettegett, hogy minden csak egy álom volt és hogyha felkel, akkor ugyanúgy csak a magányos szobájának csendjében marad.

Nehezen, de megdörgölte a szemét, hogy nagyokat pislogva kinyissa, de azonnal hátrahőkölt ijedtében. A lábánál Maze ült, hatalmas, gomolygó fejét a lábfejére fektette. Kűrt szerű szarvából, füst szállt a magasba. Halkan, mély rezonálással dorombolt, mikor meglátta a nőt.

– Maze, megijesztettél – motyogta az orra alatt.

Kellett pár perc, hogy elcsituljon heves szívverése. Megnyugodva nézett körbe a szobában, hátha rájön hol is van.

Vérvörös falak vették körbe. Vaskos függöny takarta az ablakot. Baldachinos ágyban ült. Mahagóni, fából készült oszlopain, szárnyas lények tekeregtek. A padlót, pihe-puha szőrmés szőnyeg fedte. Mellette a kis éjjeliszekrényen egy pohár víz hevert. Sötét volt, csak a lámpák halvány fénye töltötte meg a szoba belsejét.

Maze megmozdult, majd az ágyra mászott. Nagyot reccsent a bútor, de kiszúrt valamit a macska szájában.

– Maze, mi van nálad? – nyúlt felé kíváncsian. Nem tudta hol van, de gyengének érezte magát ahhoz, hogy felkeljen még.

A macska megrázta a fejét és elfordult amennyire a hely engedte. Még idejében észrevette, hogy egy boríték kandikál ki a fogai közül.

– Add ide, kérlek – nyújtotta a kezét ki, de Maze csak megrázta a fejét újra. Nagy nehezen kitakarta magát a súlyos takarót lelökve és odakúszott a macska mellé, majd a hasára feküdt.

– Kérem szépen – simogatta meg a hatalmas mancsot, amit dorombolással jutalmazott Maze. A levelet a nő kezébe ejtette.

Azonnal feltépte a borítékot. Kicsúszott belőle egy apró, narancssárga ékköves karkötő, amin egy kis, tündérszárnyas medál lógott, mellette a Herceg medáljával, amit összetört. Remegett a keze, sírhatnékja volt pár pillanat múlva, mikor elolvasta az első sort.

Gyönyörű Tündérdémonom!

Sajnálom, hogy nem lehetek melletted, mikor felébredsz. A Pokol Ura végre úgy döntött, hogy rendet csinál, amihez a segítségemet kérte. Sok mindent megtudtam és sok olyan igazság látott napvilágot, amire nem gondoltam.

Sajnálom a fivéreimet, de a király egy próbának vetette alá a pokol minden lényét és szolgáját. A háborút ő indította. Tudta, hogy árulók vannak a sorainkban és bár kellemetlen módon, de kiakarta deríteni mi is folyik a háttérben. Számára ugyan, ez csak egy játék volt, de a világunknak egy megtisztítási folyamat.

Cordelia nem hitt a szemének, mikor elolvasta. Forrongott benne a düh egy kis ideig. Ökölbe szorított kezében a medálok izzó vasként vájtak a bőrébe. Hogy csak egy játék volt az egész? Árulók? Nem tudta mit gondoljon. Neki a világát rengette meg ez az egész. Egyetlen szót se bánt meg, amit a Démonkirály képébe vágott és még többet mondott volna, ha nyílik rá lehetősége. Visszakucorodott az ágy háttámlájának dőlve, hogy kényelmesen olvashasson tovább:

A Leviatánnak, tényleg a trónra fájt a foga. Ám soha nem szerzi már meg. Iruthefa. Maze, a kis társad egy lélekdémon. Felfalta a testvérem lelkét, ami most ott szenved a semmi síkján. Örökké kárhoztatva a keserű magányra, amivel ő akart minket sújtani.

A fúriák és hárpiák, mind meghajoltak apám akaratának. A lángtündérekkel pedig új alkut kötöttem. A Sötét-láng háza a pokol nagykövete. Ne aggódj, nem neked kell vezetned őket. Tudom mennyire nincs ínyedre az efféle felelősség, főleg azok után, ami történt. Arra ott van Sherunva a nagy bölcs, aki, mint kiderült, tényleg bölcs. Sokat látott a háborúból és sok megfigyelése akadt, amit apám örömmel vett, mikor leültek koccintani az új szövetségre.

Sajnos rengeteg áruló démonnal sodort össze a szél. Nem részletezem mennyire nehéz volt végezni velük, de a béke megkövetelte a maga módján.

Elértem a célom, hogy apám végre hallgasson rám. Mit elértem? Hisz te dörgöltél olyan dolgot az orra alá, ami elgondolkoztatta. Olyan kellemes látványt nyújtott elfintorodó arca, ahogy fejet hajtott az új korszak elképzelésére. Láttam ám a tekintetében, hogy kedvel téged, amiért kimertél állni önmagadért és értem.

Mindig éreztem, hogy velem vagy, hogy ott vagyok melletted. A lelkem próbált óvni, próbált vigasztalni. Annyira sajnálom, hogy ennyi időt kellett magányosan töltened. A Leviatánnal kötött alkum leláncolt, de tudtam, hogy biztonságban vagy.

Meglepett, mikor apám elmesélte, hogy a halandók világában találkoztatok. Végül bevallotta, nem véletlen egybeesés volt. Ő keresett fel és állította be véletlennek. Minden a tervei szerint haladt, kivéve, hogy két gyermekét elveszítette.

– Nem véletlen? Ennyi fájdalom árán, vajon megérte? Mi a biztosíték arra, hogy nem lesz újabb háború? Ha nincsenek halandók már, angyalok még mindig élnek és amilyen gyenge a szövetség... – Cordelia hangosan morfondírozott felpillantva Maze izzó szemeibe. Úgy tűnt, mintha az állat értené, amit mond.

Fejét a lábára ejtette, majd úgy fészkelődött egy kis ideig, hogy a tündér ölébe kerüljön. Kényelmetlen volt az óriás kobak súlya, de nem bánta. Lágyan cirógatta a füle tövénél, miközben olvasott tovább zakatoló szívvel.

Tudom, hogy most mit gondolhatsz. Kegyetlen, igen. De a cél szentesíti az eszközt. Ennek, meg kellett történnie, mint ahogy a halandók pusztulásának is. Nem szabadkozom és nem védem meg atyámat. Romlott a szíve, de jó király, ezt el kell ismernem, bármennyire is nehéz leírni e szavakat.

Édes, Tündérdémonom! Pihenj kérlek. Sok elintéznivalóm akad még a pokolban, de ígérem, hogy soha többet nem fogsz elveszíteni, nemsokára találkozunk hercegnő!

Örök szerelmemet adtam neked, most és mindörökké!

... a te Pokolherceged.

Cordelia könnyeket ejtve ölelte magához a levelet. Majd' ezer év fájdalma, magánya borult a szívére.

Ahogy lassan teltek az órák, úgy töltötte tele mellkasát a remény és a szerelem.

* * *

Éjfél volt. Elhallgatott a pokol. A süvítő szél és a kövek gördülése, a pokoli fémeken táncoló tűz sercegése hallatszott csak be a szoba némaságába. Cordelia az ablakban ült.

Várt.

Kezeit ölébe ejtve dörzsölgette, néha megérintve a hideg medálok fémjét, amik csuklóján pihentek. Maze halkan, dorombolva feküdt a puha szőnyegen, néha járt a lába. Vajon miről álmodhatott? Játékról? Barátokról? Önfeledt mosollyal figyelte a csodás teremtményt, aki egész életére egyetlen gazdát szolgál: Cordeliát.

Nyílt az ajtó. Halk léptek zaja verte fel a szoba csendjét. A lágy félhomályban, csibészes mosoly jelent meg és vörösen izzó tekintet. Éjfekete szárnyak terítették be a teret. A tündér örömtől csillogó szemekkel lépett oda a Hercegéhez és karolta át a nyakát, hogy karjaiba vonja őt.

– Én csodás, Tündérdémonom! – hajolt le a nőhöz lágy mosollyal, hogy éppen csak összeérjen az ajkuk.

– Édes, Pokolhercegem! – suttogta a férfi szájára, majd forró csókkal és szoros öleléssel üdvözölte a boldogságot, amit megadhatott egymásnak a két szerelmes.

V É G E

Ennyi volt az én kis álomból létrejött történetem. Nagyon szépen köszönöm a sok kommentet, a biztatást és hogy ennyire tetszett nektek. Boldog vagyok, hogy megszülethetett és úgy, ahogy eredetileg is szerettem volna megírni. Sok érzelmem, sok gondolatom benne van, ami miatt teljesen másképp éltem meg ennek az írását, mint bármelyik másik történetemét.

Köszönöm, hogy itt voltatok és olvastátok! <3