Álomszövő Levelek (Befejezett)

... 10. levél ...

Cordelia tudta mi a dolga. Ujja hegyével, észrevétlenül simított végig a medálon. Elnyomta a mosolyát és ehhez elég volt a Hercegére pillantania, akinek élettelen teste, ezernyi sebet rejtett. Megfeszült az állkapcsa az elfojtott szavaktól. Visszatartotta a könnyeit, amik akaratlanul is megjelentek a szeme sarkában. Nehezen bírta ki, hogy ne rohanjon oda a szeretett férfihez és ölelje magához. Mély levegőt vett, majd alig láthatóan biccentett a Démonkirály felé.

Az egyik sarokban, félszemmel egy apró lángcsóvát fedezett fel. Gyorsan mozgott, észrevétlenül. A démonok, mintha tényleg nem érzékelték volna - vagy nem érdekelték -, de Cordelia könnyedén látta a mozgását. Csak pár másodperc kellett, hogy rájöjjön mit is lát. Emlékek rohanták meg, miközben nagyot dobbant a szíve.

Éjszaka volt. Olyan sötéten köszöntek vissza a falak, hogy tökéletes látásával se érzékelt semmit. Lágy szellő keringett a kupola alatt, majd surranó léptek zajára lett figyelmes. Egyetlen pillanatra hunyta le a szemét, majd hatalmas, tűzben égő tündérszárnyait kitárta, hogy fénnyel töltse meg a feketeséget. Körbe kémlelte a kastély elhagyatott részét, de nem látott mást, csak a fényesen csillogó obszidiánt és a tüzes kő ragyogását.

Újabb hangot hallott. Szárnyait eltüntette, hogy a sötét lepel ráboruljon. Akkor látta meg. Egy nagyon apró, kölyök tűzmacska hadakozott az egyik fal beugrójában. Karmait kieresztve, sziszegve kapott egy láthatatlan valami után.

Cordelia halkan osont a padlón lépdelve. Pár méter múlva látta meg, ahogy a kiscica egy kobolddal viaskodik. A ronda, kopasz lény, önelégülten vigyorgott le a macskára. Szájába próbálta tömni azt a darab húst, amiért harcolt. Hangosan kezdett el cuppogni az ételen, miközben többször is ellökte a macskát, aki fáradtan maradt a földön végül. Mély levegőket vett, de idegesen járt a farka.

Cordelia pár lépéssel átszelte a közöttük lévő távolságot, majd megragadta a kobold grabancát. Karmaival tépte ki a gonosz lény kezéből a húst, majd kihajította az ablakon a kis rosszcsontot. Nagyot nyekkenve, sipítozva rohant el, miután földet ért.

Leguggolt a tűzmacska elé, aki pici mancsait a nő felé emelte, miközben szemében éhség és hála futott át. Leült, óvatos mozdulattal az ölébe húzta a cicát, aki fáradtan hagyta magát. A tenyerében tartva az ételt hagyta, hogy halkan morogva essen neki a húsnak.

– Maze – suttogta maga elé. A macska már a Herceg lábánál ült. Vörösen égő bundája, vesztett fényéből. Fekete lángok jelentek meg rajta, majd egybeolvadt a sötéttel.

– Feladja a harcot, átadja a győzelmet, cserébe nem öllek meg a szeme láttára, hanem visszakapod a lelked és szabad leszel – szakította ki a Leviatán hangja a felfedezéséből.

– Ilyet sose tenne – jelentette ki határozottan és fordult a férfi felé, miközben próbálta szemmel tartani a macskát.

– Megtette, ugyanis elrabolta az én kedvenc kis tündéremet. Nem rólad szól a háború kislány, de fontos szerepet töltöttél be. Miattad nyertem meg a csatát – nevetett halk, sziszegő hangot hallatva háttérzajként. – Miattad, mert voltál olyan ügyes, hogy elcsavard a bátyám fejét.

Szárnyai megrebbentek. Sose tudta volna elfelejteni ezt a hangot.

Fújtatva, sziszegve érkezett a Leviatán egyenesen Cordelia és a Herceg felé, a titkos találkozójukra. Bármennyire is úgy tűnt, teljesen alámerült az alkoholmámornak aznap este, éber volt. Látta és tudta, hogy a nő mire készül.

Keményen ragadta meg Cordelia torkát. Mozgása olyan gyors volt, hogy nem bírt mozdulni. Levegőért rimánkodott a teste. A Herceg, dühében örvénylő lila portált nyitott mögöttük, majd teljes erejével belecsapódott a Leviatánba. Kitépte karmai közül Cordeliát. A fúriák és az akkor megjelenő hárpiák moccanni se tudtak. Amint a Leviatán eltűnt az aurában, a Herceg felégette a kupola teljes területét s benne mindenkit.