ᴠᴇʀsᴇᴋ, ᴠᴇʀssᴏʀᴏᴢᴀᴛᴏᴋ٭𖤐

𓃗 - ʍɨɛ́ʀȶ? -

Ahogy a jól ismert úton,
a tájat kémleltem jöttem rá,
hogy: az már nem színes.
Szürkében pompázik,
feketében árnyallik...
S, nincs az a szép fehér se, mi fényes.

Érzelmek áradtak bennem.
Sok, több, nem elég,
sőt, legtöbbje fájdalmas.
De mégis, arcomon kiülni nem látta senki.
A sok kérdés, és válasz,
mily' szánalmas.

Gondolatok száza, ezre,
rohan, s bujkál a fejem mélyében,
várva mikor tárom fel őket.
Én húzom rájuk az árnyékot,
én takarom a valóságot, igazságot,
elfogadást, mi igazából nekik illet.

Mi inkább arról szól miképp,
de főleg "ki" tett tönkre, dobott el,
egy borzasztóan boldog szívet.
Rájönni, miért van ez? Hogy is?
Mikor érdemli meg a túlon-túl valós szerelmet?

Hazugságok, önzőségek.
Kételyek, hamis képek.
S, én sírtam utánad, fájó lélekkel,
hibásan...

Mit ugyanúgy kívánok neked...