Lassú, fehér, halk, ropogós,
Vakítóan fénylő, míg rásüt a Nap,
Takaró, de óriási, alig húzom magamat,
Vonszolom szenvedve, képedve lábamat.
Hó.
Hideg, fagyos, korlátozó,
Korlátozza mozgásomat, átkozó.
Szürkés, néhol kékes, oly szépes,
Meglepő tán, de borzalmasan rémes.
Rideg.
Mert ugyan, természetes,
De tisztasága már részeges,
Szemed kívánja becsukását, s fekete,
Szemem kívánja, hogy lássak többet belőle.
Hull.
Fagy. Kint fagy a fa már.
Innen látni, hogy elszáll a madár,
Itt érezni, hogy a tél beállt már,
Itt érezni a könnyek más formáját.
Csend.
Tán már látom őket magam előtt,
A sok pillanat, mi már mind lepörgött,
Mi már elmúlt, bizony, s más a minden,
Min majd nevetve tekintek vissza, egy másik életben.
YOU ARE READING
ᴠᴇʀsᴇᴋ, ᴠᴇʀssᴏʀᴏᴢᴀᴛᴏᴋ٭𖤐
Poesía¹'²'³'⁴ : ᵃʰᵒᵍʸ ᵃᶻ ᵉ́ᵛˢᶻᵃᵏᵒᵏ ᵛᵃ́ˡᵗᵒᶻᵗᵃᵏ' ☆ - ᥎іsszᥲ𝗍ᥱ́r᥆̋ szᥱrᥱᥣᥱm, ᥱᥣmᥙ́ᥣ𝗍. 𓃗 - ͲᎬ, ʍɨռȶ ǟ ʟɛɢƈֆօɖǟ́ֆǟɮɮ. ☾ - αz ҽ́յ csօժάí...
