itt maradt.

VI.

2027. április 8.

A Budapest Park backstage-ének levegőjében pengével lehet vágni a feszültséget. A srácok - rájuk nem jellemző módon - szinte alig beszélgetnek egymással, néhány rövid mondatfoszlány hangzik csak el köztük, ameddig készülődnek.

— Hogy vagytok? — kérdezi Zsombor, miközben a Jazzmasterét hangolja.

— Szarul, de büszkén — találja meg először a hangját Peti, aki egy székben ülve telefonozik és gyengéden rámosolyog Zsomborra. Most rajta Barnabás egyik ingje van, ami keserkés hangulatban hagyja Zsombort, miután észreveszi. Az utolsó simításokra jóváhagyására várnak a crew-tól, hogy színpadra léphessenek. Mindannyiuk életében elég nagy fordulópont a mai nap. Attila, aki eddig unottan a sörét kortyolgatta, egyszeriben teátrálisan felpattan és megköszörüli a torkát.

— Faszik, tudjátok, hogy nem vagyok az a nagy érzelgős típus — a többiek szinte egyszerre mosolyodnak el Ati mesteri szónoklatának kezdetén — de szerintem, amit mi most csinálunk az igenis egy kurvajó dolog, mert Barni igenis itt lesz amíg világ a világ és zenél a Carson Coma! Le sem tagadhatom a rengeteg könnyet amit ejtettem, hisz nem csak én, hanem mindegyikőnk a legjobb barátjaként tekintett rá, és hihetetlen, hogy ez ennyi volt. Így hát most ne a haláláért, hanem a megtett dolgaiért adjuk ezt a koncertet, és adjunk bele apait-anyait, mert Barni ezt bizony megérdemli! — Kis beszédét apró ujjongások követik, s bár érezhető a szomorúság, most talán egy kissé próbálnak majd nem erre koncentrálni. Ezt követően pár perccel meg is kapják a zöld utat, hogy színpadra menjenek, így hát pár percen belül már majdnem teljes felállásban vannak a színpadon. Szokásos módon a Vigyázz, kész, rajt a kezdő szám, hisz az az egyik legpörgősebb, leggyorsabb számuk. A rajongók megtöltik a parkot, ami mindegyikőjük szemébe kis könnyeket szöktet. Minden szokásosnak tűnik, kivéve azt, hogy Péter most nem kongázik, hanem dobol. Úgy néz ki, mintha egy teljesen átlagos koncertet adnának le. Egy percre olyan, mintha minden rendben lenne. Peti vokálozik, de nem néz fel, fél, hogy észrevennék rajta, mennyire mélyre zuhant az utóbbi időben.

— Sziasztok Budapest Park! — Ordítja Giorgio, s egy vigyor is szökik az arcára, miközben a basszusgitáros fiúval vicceskedik a második számuk előtt, ami nem más, mint az örökzöld Osztálytalálkozó.  Petinek bevillan az, amikor Barni olyan idétlenül nézett ki a forgatáson, így az orra alatt el is kuncogja magát, és végre felnéz. Ati éppen Giorgioval kuncog, ami olyan érzést kelt Petiben, hogy tényleg jó helyen van, és minden tökéletes. Az osztálytalálkozó bulis hangulatát az Én még sohasem követi, ami szintén nagyon nagy hangulatot ad le a színpadon. Peti is elkezd belejönni, Attila szokásosan a derekát rázza a basszusra a fülében, míg Zsombor a lábát és gitárját figyeli felváltva, itt-ott hátravigyorogva Petire. Minden teljesen remekül megy, a hangulat szokásosan nagy, megtette a hatását a pár feles a koncert előtt. Ezt a Polaroid követi, ami persze Zsombor csodálatos szólójával ér véget, és az Immunissá válunk, majd Marokkó igazi nyárindító hangulatot ad. A fiúk mindeközben persze szórakoznak a színpadon, és most Peti is elengedi magát. A Kék hullám kemping, Dr. Doktor majd Frida Kahlo is lemegy, és következik az első olyan szám, ami rendes felkonferálást kap.

— Kedves Park — Kezdi Giorgio, az előző pörgős számok után kicsit kifulladva még. Zsombor valami hülyeséget motyog neki oda, amit csak a mikrofonra támaszkodva és vigyorogva reagál le, majd folytatja — Na szóval, mint tudjátok, ez nem egy szokásos koncert. Barnabás mindenki számára kibaszott fontos, és kurva tehetséges egy faszi volt, szóval kérlek az elkövetkezendő több számban is erre gondoljatok, köszönjük szépen — Kell egy mély levegőt vennie, mielőtt felveszi a gitárját. A parkot most ujjongás lepi el, na meg persze pár könnyező arc is feltűnik a tömegben. A Nagykabát első hangjait kezdi játszani.