A bűnöző bizalmasa

fünfundzwanzigste

–Túl sok a vér, a kurva életbe! –kiáltottam. A pánik lassan mélyesztette belém jeges karmait, amely hatására kezem az eddigieknél is jobban kezdett remegni. Muszáj volt összeszednem magam, ha hagyom eluralkodni a félelmet, Axel a szemem láttára fogja kilehelni a lelkét . –Mi a vércsoportja? Hozzatok vért!

A szobában feszült csend volt. Az infúzió ütemes csöpögésén kívül csak ideges zihálásomat lehetett hallani. Lehunytam szemeimet, és elszámoltam halkan tízig, figyelve a légzésemre, így lenyugtatva magam kicsit. Higgadtabban, nagyobb koncentrációval láttam neki újra a golyó eltávolításának. Egy érfogó csipeszt és rengeteg steril gézlapot használva igyekeztem elállítani a vérzést, amely egyedül igen nehéz munka lett volna. Magamhoz intettem a férfit, aki az infúziót is bekötötte pár perce. Feltett kérdésemre választ ugyan nem kaptam, de a lámpával megvilágított orvosi nagyítóban végre észrevettem az apró fémdarabot, ami szerencsénkre egy darabban maradt, ezzel növelve a túlélés esélyét. Kezem remegését nagy nehezen figyelmen kívül hagyva a sebészeti csipesz segítségével eltávolítottam a sebből a pisztolygolyót, ügyelve arra, hogy az eddiginél nagyobb szövetsérülést ne okozzak. Ezt követően felszívódó cérnát és tűt a kezembe fogva 4 öltéssel összevarrtam a sérülést. A vérveszteség hatalmas volt annak ellenére is, hogy a művelet nem tartott tovább 10 percnél. A vérnyomosát megmértem, s nem lepődtem meg a rendkívül alacsony értéken.

–Hol van már az a vér? –csattantam fel.

–Nincs a neki kellő típusú. –felelte végül halkan Jasper. –B- a csoportja.

–A fenébe is, ő a főnök! Miért nincs pont az ő vércsoportjának megfelelő vér nálatok? –vontam kérdőre őket.

–A B- az egyik legritkább, nem könnyű jó donort találni. Emellett soha nem volt még rá szükség.

–És nincs 0- sem? Az mindenkinek adható. –a szobában lévő emberek csak csendben megrázták a fejüket, én pedig igyekeztem nem idegösszeroppanást kapni. Azzal nem segítettem volna a helyzeten. Sürgősen ki kellett találnom valamit. Ha az én kezem alatt hal meg a nagyfőnök, akkor még több ellenséggel számolhatok. Ha meghal nincs tartozás, ha nincs tartozás, szabad vagy. Illetve, azért kicsit sajnálnám is. –Mindegy, nem érünk rá erre, ha 10 percen belül nem kapja meg a transzfúziót, akkor biztosan nem éli meg a holnapot. Valaki hívja ide az öcsémet, mondja meg neki, hogy nagy szükségem van rá! –az egyik, számomra ismeretlen férfi azonnal kiviharzott. –A gólyót eltávolítottam, a sebet összeöltöttem. Fertőzéssel remélhetőleg nem lesz gond, antibiotikumot azért adagolok neki az infúzióba. Persze előtte meg kell kapnia a vért minél hamarabb!

–Itt vagyok Des, minden rendben? Megsérültél? –lépett be az ajtón Theo, haja kócos volt, láttatva, sietett. Pillantása az arcomról először a véres ruhámra, a számtalan vörössel átitatott gézlapra, majd az ágyon fekvő Axelre esett. Mély levegőt vett, s alig láthatóan megrázta a fejét.

–Én nem, de... –vezettem tekintetem én is az ágyon fekvőre. –Nagy szüksége van vérre, és csak a te vércsoportod megfelelő neki. Megengednéd...? –kérdeztem tőle, de láttam rajta, hezitál. –Menjünk ki egy kicsit, oké?

Az ajtón kilépve kicsit arrébb sétáltam, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Sietnem kellett, hiszen minden elvesztegetett másodperc létfontosságú lehet. Theo velem szemben állt meg. Habár csak 14-et töltötte nem régen, elég magas és férfias testalkata volt. Imádott mindenféle sportot, ami meg is látszott rajta. Kisiskolás kora óta rendszeresen úszott, kosarazott és a helyi jégkorong csapat tagjaként is remekelt.

–Mi történt Desti? –kérdezte végül.

–Most nincs időm megmagyarázni édesem, de a segítségedre van szükségem. Ha ezen túl vagyunk, mindent elmesélek. –ígértem.

–Én nem is tudom... Nem kedvelem. Se én, se Isa nem vagyunk hülyék, tudjuk, hogy nem önszántadból dolgozol neki. Talán, ha...

–Ilyenre ne is gondolj öcsi! –vágtam a szavába, és néztem körül. Reméltem nincsenek kamerák. –Axel nem olyan rossz ember, mint ahogyan te gondolod. –védtem a férfit, magam sem tudom miért. –Nem bántott, de ha megtette volna sem cselekednék másként. Orvos vagyok, én a gyógyításra esküdtem fel. Tudod, hogy soha máskor nem kérnék ilyet, viszont jelenleg te vagy az egyetlen esélyem.

–Nekem ebből lehet problémám?

–Nem. Csak annyi vért veszek le, amennyi még nem veszélyes az egészségedre. Utána persze pihenned, enned és innod kell, de rendben leszel. –mondtam.

–Oké, csak miattad! –sóhajtotta.

–Köszönöm, ha ennek vége, elviszlek titeket kínaizni. –döntöttem homlokom az övéhez. –Szeretlek!

–Remélem ő is értékelni fogja, és elmehetünk innen. –motyogta az orra alatt alig hallhatóan. Szívem összeszorult mondatára. Sejtettem, hogy nem élvezi annyira az itt létet, mégis reménykedtem, egy idő után megszokja, esetleg meg is kedveli. Ki tudja, meddig kell még itt lennünk...

Akármennyire igyekeztem, elbuktam. Elbuktam nővérként és elbuktam szülőként is. Talán, ha előbb léptem volna Markussal kapcsolatban, akkor most nem itt lennénk. Az én dolgom megvédeni őket, mégis belekeveredtem egy ilyen helyzetbe, őket magammal rántva. Megígértem nekik, ők éppen ettől akartak védeni, de mindent elrontottam. Elbuktam.

Gondolataimat elűzve léptem vissza az orvosiba. Theot leültettem egy székre, és minden vérvételhez szükséges eszközt összeszedtem. Mielőtt neki álltam volna, megkértem az egyik szobában tartózkodó embert, hogy menjen el vízért és valamilyen ételért az öcsémnek. Szerencsére gyorsan találtam egy használható vénát, így nem kellett többször megszúrnom Theot, kezébe adtam egy puha szivacslabdát, –amelyet már azt sem tudom hol találtam– hogy nyomogassa, ezzel növelve a vérlevétel sebességét.

Miután a tasak teljesen megtelt egyből Axelhez léptem, aki az idő múlásával egyre színtelenebb lett. Az infúziós állványra felakasztottam a kezemben tartott vérgyűjtő tasakot, majd kicseréltem az eddig csöpögő infúziót a frissen levett vérre. Amint a műveletet elvégeztem minden szobában tartózkodó férfi hangosan fellélegzett.

–Ez az egy nem lesz elég, minél hamarabb hozassanak utánpótlást! –pillantottam körbe. –Az életveszélyen túl van, de az első 24 óra kritikus ekkora mennyiségű vérveszteségnél. Folytonos felügyeletre van szüksége, bármi gond van, azonnal szóljanak nekem! Most elmegyek és... –néztem végig a sötétvörössel átitatott ruháimon. –Rendbe szedem magam. Egy óra múlva újra benézek, addigra biztosan lefolyik az első adag. Remélhetőleg ez az idő elég lesz arra is, hogy szerezzenek 0- típusú vért.

A szobámba visszaérve megszabadultam koszos ruháimtól, és beálltam a zuhany alá. Az elmúlt 35 perc után szinte megváltás volt a forró víz. A meleg vízcseppek sorban folytak végig arcomon, sós könnyeimmel keveredve. Nem hittem volna, hogy ennyire meg fog viselni egy ilyen helyzet, hiszen nem az első húzós műtétemen vagyok túl, most mégis...

Miután letelt az általam meghatározott idő, benéztem főnökömhöz, aki szerencsére már sokkal élőbbnek nézett ki, mint egy órával ezelőtt. Meg sem lepődtem, mikor megláttam Axel ágya mellett egy betegfigyelő monitort és újabb tasak vért. Nem akarom tudni, honnan szerezték ezeket. Az ellátóban Grayson kezembe nyomott egy apró készüléket, mely jelez nekem, hogyha esetleg történik valami.

2024.07.05.