A bűnöző bizalmasa

sechsundzwanzigste

Hangos csipogásra ébredtem. Félálomban odanyúltam az éjjeliszekrényen lévő telefonomhoz, hogy benyomjam a szundit. Hiába nyomkodtam a képernyőt a csipogás nem halkult el. Szükségem volt pár másodpercre, míg rájöttem, nem az ébresztő szól, hanem a Graysontól kapott vészjelző. Minden további nélkül kiugrottam az ágyból, és rohantam az ajtó felé. Mielőtt kiléptem volna a folyosóra visszapillantottam a digitális órára, amely hajnali öt óra harminckettőt mutatott, azaz Axel már 12 órája eszméletlen volt, mely a helyzetet ismerve egyáltalán nem meglepő. Az orvosi szoba felé félúton döbbentem rá, hogy még papucsot sem vettem fel. Meztelen talpam halkan csattogott a fényes márványpadlón. Gyors tempóm miatt többször is megcsúsztam futás közben, de ez sem állított meg. Minél hamarabb lent kellett lennem.

A kezelőhöz érve gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, sietségemben majdnem átesve a küszöbön. Egy pillanatot adtam magamnak légzésem normalizálására a térdeimre támaszkodva. A padlót néztem, miközben felkészítettem magam a legrosszabbra. A szoba csendes volt, így nem tudtam mire számíthatok. Féltem, elkéstem, és ha felemelem a fejem, már csak Axel lepedővel letakart holttestét látom. Éreztem, hogy elönt a kétségbeesés, szívem a torkomban dobogott. Ha minden igyekezetem ellenére a férfi szervezete feladja a küzdelmet, azt nem viseltem volna jól.

Mikor végre erőt vettem magamon, lassan az ágyra vezettem tekintetem. Az elém táruló látványtól torkomra fagyott a szó, percekig csak tátogtam, akár egy hal.  A főnököm a legkevésbé sem volt halott, de még csak eszméletlen sem. Ébren volt, ahogy rám nézett bárgyú mosolyt varázsolt magára.

–Miújság doktornéni? Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott. –vigyorgott. A színe még nem tért teljesen vissza, szemei karikásak voltak, de már vigyorgott.

–Dehát... A vészjelző... –nyögtem ki a szavakat. A fejemet hevesen ráztam, össze voltam zavarodva. Axel élettelen testére számítottam, erre a férfi, aki 12 órája a szemem előtt haldoklott már viccelődik. –Jelzett a csipogó, nem érzékelt szívverést. –mondtam teljes sokkban. A sebesült nem felelt semmit, csak lassan eltávolította a mellkasán lévő tappancsokat, melyek a betegfigyelő monitorhoz csatlakoztak. A gép –amit Axel emberei is könnyedén beüzemelhettek a távollétem alatt– az érzékelők eltávolítását követően hangos sípolásba kezdett.

–Csak jelezni akartam, hogy ébren vagyok. –rántott vállat könnyedén az ágyon fekvő férfi, mozdulatát követően arca fájdalmas grimaszba torzult. Meg is érdemled, seggfej! Hirtelen nem tudtam eldönteni, egy hatalmas pofont keverjek le neki vagy ugorjak a nyakába. Jelen helyzetben az előbbi tűnt számomra kielégítőbbnek.

–És nem tudtál volna egyszerűen felküldeni valakit, hogy szóljon? Halálra aggódtam magam, amíg leértem, te idióta! –csattantam fel. Képtelen voltam elhinni komolytalanságát. –Tegnap a kaszással futottunk versenyt, és csak centiken múlott a nyereségünk! Nem hiszem el, hogy ilyen félvárról veszed ezt a helyzetet. Meghalhattál volna! Meghalhattál volna, érted!? –kiáltok fel szinte hisztérikusan. Kirohanásom látszólag meglepte, arca elkomolyodott. –Halál, érted? Kinyiffanás, kipurcanás, kinyúvadás, vdekja, Tod, orte, død,  Exitus, muerte...

–Igen, értem. Igazad van, ne haragudj! –vág közbe, mielőtt felsorolhatnám az összes általam ismert szinonímáját és fordítását a halálnak. –Nem számítottam rá, hogy ennyire megijedsz. Nem gondoltam át, sajnálom.–vallotta be őszintén.

–Egyetlen szerencséd az a lőtt seb. Ha nem sérültél volna meg tegnap, most behúznék neked egyet. –masszíroztam orrnyergemet. –Nos, miért kellett hajnalok hajnalán... –akadtam meg egy pillanatra. –Idejönnöm?

–Hagyj minket magunkra! –parancsolta a szobában lévő őrnek, aki bár hezitált egy pillanatig, elhagyta a helyiséget. –Meg akartam köszönni, amit értem tettél. –kezdte halkan. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy köszönetet mondjon bármiért is. –Megmentetted az életem.