Max Verstappen soha nem találta a helyét az életben. Régi traumái és apja bánásmódja miatt nem lelt rá lelki békéjére. Csakis egy dolog motiválja, mégpedig az, hogy elérje céljait és ő legyen a világ vezető videójátékfejlesztője. Már kezdett belenyu...
– Órák után kávé? – kérdezte Lando egy széles mosollyal az arcán.
– Ez már igazi tradíció, de csinálnunk kéne utána valami hasznosat – feleltem legjobb barátomnak, miközben sétáltunk a főépület felé.
– Szerzünk neked egy barátnőt – pattant ki Lando fejéből az „elképesztő" ötlet, amit úgy érzett mindenképp meg kell osztania velem. – Ne nézz így rám, Verstappen, tiszta magányos vagy – fokozta a kedélyeket a brit fiú.
– Utolsó dolgom lenne most barátnőt keresni magamnak, ezt te is tudod.
– Kibaszott unalmas vagy, Max – mondta majd elindult a másik irányba, a saját termük felé.
Két év. Ennyit kell kibírnom. Nem azt mondom, hogy egy valóságos szenvedés az iskola, de az sem igaz, hogy ezek lennének életem legszebb évei. Amit az amerikai filmekben látunk a középiskolákról, az mind egy hatalmas hazugság, és ez Európában teljesen máshogy működik. Nem talált még rám a hatalmas szerelem, mondjuk nem mintha kerestem volna; nem hívtak még meg egy házibuliba sem, mivel egy bentlakásos iskolába járunk; és itt a hétköznapok tényleg szürkék, nincs mi kiszínezze őket.
Mielőtt Landót megismertem volna, nem voltak igazi barátaim. Mindig én voltam a furcsa, zárkózott fiú, akivel nem beszél senki, akinek nem túl fényes a családi háttere, és aki mentális problémákkal küszköd. Szerencsére mindezt az évek alatt sikerült megtanulnom kezelni, és minden nap azon dolgozom, hogy legyőzzem ezeket a hátráltató tényezőket.
Az osztályteremben természetesen rögtön megtaláltam a helyem: az utolsó sorban, egyedül. Mintha el sem telt volna három hónap. Josh, Aaron és Tina a szokásos kupaktanácsukat tartják, gondolom éppen kibeszélnek valakit. Az emós lányok az első padban érdekes rajzokat mutogatnak egymásnak. Kétségkívül tehetségesek, de nem értem, hogy miért kell BDSM képregényt rajzolni unalmukban. Charles és Emily a szokásos helyükön beszélgetnek. Ha jól látom, Emily valami beszélgetést mutogat a monacóinak, aki látszólag nem tudja feldolgozni, hogy mi történik. Gondolom megint egy srácról van szó, nem tudnak másról beszélgetni, mivel Emily nem a legélesebb kés a fiókban. A többiek meg csak nyomkodják a telefont, az is lehet, hogy egymással beszélgetnek, de azt hiszem, én ezt soha nem fogom megtudni...
. . • ☆ . ° .• °:. *₊ ° . ☆
– Hát ez egy jó szar első nap volt – panaszkodtam a szokásos mogyorós lattémmal a kezemben Landónak. – Olyan, mintha megállt volna az idő, és egy nap sem telt volna el az előző tanévhez képest.
–Úgy látszik, hogy a többiek kicsit könnyebben vissza tudtak rázódni, viszont az is megeshet, hogy belül mindenki szenved, csak nem akarják nyíltani mutatni – bölcselkedett Lando.
– Meglehet. Egyébként, idén még nem is találkoztam Mr. Riccirdóval. Nem keressük meg? – vettettem fel az ötletet, mire Lando fogta a kávéját és villámgyorsan lehúzta.
– Mehetünk? – kérdezte sürgetve egy játékos mosollyal az arcán.
•·.·"·.·• Következő fejezet: Már elérhető! •·.·"·.·•
•·.·"·.·••·.·"·.·• Note: Sziasztok! <3 Remélem, hogy tetszett ez a fejezet! Charles és Max valójában már évek óta osztálytársak... Mit szóltok hozzá? Még egy jópár fontos dolgot le kell tisztázni a következő fejezetkeben, aztán elkezd sokkal jobban beindulni a story. :)) • Hogy vagytok? • Tetszik eddig a story? • Várjátok a folytatást? • Ki a kedvenc szereplőtök? Mostantól egyébkén Max játéka, a Racing Alpacas már a Száguldó Alpakák név alatt fut Judy_Taurus ötlete alapján. Így valahogy jobban tetszik, remélem nem probléma.
![𝐒𝐨 𝐇𝐢𝐠𝐡 𝐒𝐜𝐡𝐨𝐨𝐥 [𝐋𝐞𝐬𝐭𝐚𝐩𝐩𝐞𝐧]](https://img.wattpad.com/cover/373263416-64-k211561.jpg)