Imagination⏩Shawn Mendes

11. Fejezet

Halihó, Cicák! :) Itt az ideje a búcsúnak. :( Persze, csak Mel és Shawn számára. ;) Oh, kíváncsi lennék mi az első gondolatotok, amikor meglátjátok a képet! Hmm, hát majd kiderül, lejjebb. Először is; Köszönöm a 427 Megtekintést, a 47 Vote-ot és a 6 Kommentet! Nem tudom leírni, mennyire szeretlek titeket!❤
Ui.: Jó olvasást! :)
XoxoHailey

~ Melanie Sanders~

A múló percek, milliárdokká szaporodva, legnagyobb hatalmasságai a mindenségnek. Amit tűz meg nem emészthet, amit víz el nem moshat, azt megemészti és nyomtalanul elmossa az idő. Ezt a nyarat is elmosta. De ez nem egy, a sok közül. Ez életem legjobb nyara volt, amit ezen a nyáron "kaptam", azt sose felejtem el. Egy igaz barátot, szeretetet, és időt. Időt, hogy megváltozhassak, hogy a saját kezembe vehessem az életem és felejthessek. De semmilyen öröm nem lehet tartós. Mind mulandó. "Ez is el fog múlni"; ez igaz mindenre, élő univerzumunkban.
Az ágyamon hanyat dőlve pásztáztam a plafont, mikor pittyegett egyet a mobilom. Felsóhajtva az éjjeliszekrényhez fordultam és levettem a telefont. Shawn küldte az SMS-t.
"Sajnálom, Mel! Nem tudlak kikísérni a reptérre... :( Ráérsz vagy még túl korán van? Szeretnék elbúcsúzni! 6:35-kor? :)"
"Elbúcsúzni"...visszhangzott a fejembe. A szó, amit örök életembe utálni fogok!
"...-Neeem! Papa, nekem el kell búcsúznom a Mamától! Azt tanította, soha ne menjek el búcsú nélkűl! -apukám leguggolt és magához szorított.
-Ez...ez most más, pici Melanie... -szipogott. -Ő hosszú időre megy el...
-Nem más, Papa! Nekem...nekem akkor is el kell búcsúznom tőle. Engem nem érdekel! Papa! Eressz be hozzá! -ordítottam sírva, és ráncigáltam az ingjét. Rám nézett, és megértette mit érzek... Érezte, hogy így lesz a helyes. Oda ment a doktorhoz és beszélt vele, nem hallottam, mit. Ültem a kórházi székben, amiben elvesztem...nem csak testileg, hanem mint lelkileg. Mintha érezném, ahogy távolodik anya. A doktor rám nézett, sápadt arccal bólintott. Oda siettem az apukám mellé.
-Nem neki való...-ment el mellettünk, a magas ősz ember. A papám megfogta a kezem és egy ápoló néni kezébe tette.
-Kicsim...
-Be akarok menni, most... -bólintott és a néni bevitt a kórterembe, rögtön megláttam édesanyám testét ott heverni... Fáradt volt minden porcikája, el akart menni... Haza, az új otthonába. De tudtam, hogy vár... Rám, hogy elbúcsúzzak. Kihúztam a kezeimet, az ápoló nő kezei közül, és oda rohantam. Feltérdeltem az ágyára és a mellkasára hajtottam a fejem. Suttogtam neki, hogy mennyire szeretem és hogy mennyire hiányozni fog...
-Odafönt találkozunk! Szia, anya! Most már mehetsz... Megleszünk a papával és vigyázni fogok rá! Sose hagyom el! E felől ne aggódj! -kihűlt arcára nyomta egy puszit. És elrohantam...
-Papa! -átöleltem, addig szorítottam, amíg el nem fáradtak a kezeim.
-Bátor és bölcs lánya van! -suttogta az ápoló nő édesapámnak, mire ő felkapott és elindultunk haza, csak mi... Ketten."
Az emlékekre könnyek gyűltek a szemembe, aztán arcomon peregtek le. Egy mozdulattal letöröltem őket. Az órára néztem. 6:30... Még egyszer elolvastam az üzenetet...hisz nem írta hol. Pötyögni kezdtem a telefonon.
"De hát,...
Aztán beugrott, hol. Fogtam, a már bepakolt bőröndöm és a táskámat.
Leintettem kint egy taxit, megadtam az utcát és rám nézett.
-Hölgyem, ott nincs semmi... Csak egy kihalt terület. -bólintottam.
-Nem valamit, hanem valakit keresek... -ő csak elmosolyodott és oda vitt. A nap felmenőben volt, csodás színekben pompázott az ég. Pár percbe se telt bele, mire odaértünk.
-Egy pillanat és jövök, várjon meg, kérem! -kipattantam. Ott állt, ugyanott. Ahol találkoztunk. Rohantam, amennyire csak tudtam. A hajamba kapott a szél és a szememet csípte a könny. Lassan sétált elém aztán elértük egymást, és mellkasára hajtotram a fejem. Szorítottuk egymást, mintha örökre távozna egyikünk. Ránéztem és Ő letörölte a könnyeimet.
-Hé, jövőre találkozunk, Mel. Ne sírj, kérlek...-csuklott el a hangja. -És...és ott van az internet! Oké? -kezei közé vette az enyéimet és lágy csókot hintett rájuk. Én csak bólintani tudtam.
-Igen, tudom... Csak...
-Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy nem szereted...a búcsút. Hát, hidd el én sem! -felsóhajottam és rá néztem, de mintha más valakit látnák...vagy csak más szemmel néztem rá... Nem tudom. Megragadtam a tarkóját és közel húztam magamhoz, homlokom az övének döntöttem és elvesztünk egymás szemeiben. Egy centi se maradt köztünk, ajkait az enyém ellen nyomta, és úgy csókolt, mint még soha senki más. Érdekes, elragadó érzés futott végig rajtam. Az idő megszűnt, csak Ő ra tudtam figyelni.És addig simogatta ajkaimat az övével, míg levegő után kapkodva szét nem válltunk. A szemei lehunyva maradtak, és én csak néztem, majd szempillái megrebbentek és felnézett rám.
-Mel, én...
-Shh! -szájára tettem az újjam. Ne rontsa el a pillanatot. Végig simítottam ajkain, mire megremegett...az egész teste. Észre se vettem, hogy milyen érzelmek lapulnak bennünk, egész nyáron. Lassan hátrálni kezdtem.
-Viszlát! Jövőre itt, Mendes! -intettem...búcsút. Mozdulatlanul ott állt, míg a taxi el nem hajtott.