Lia Dixon újoncévei véget értek a rendőrségnél. Mint mindig, zajlik az élet: bűnözések, gyilkosságok, drogkereskedelem. Amikor úgy érzi, hogy végre minden a helyén áll, egy érdekes találkozás során az élete teljesen megváltozik.
Lucian Navarro híre...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az őrs felé tartottam a nyugati folyosó felől. Hatalmas felbolydulás volt a munkaasztalok körül, így cikáznom kellett, hogy az őrmesteri irodába jussak.
- Uram.- kopogtam be.
- Gyere!- jött a válasz. Beléptem, Lector őrmester az asztala előtt állt, indulásra készen. A telefonja folyton csöngött.
- Jól tette, hogy az összekötő rádión jelzett.- dícsért meg.
- Ha tudok segíteni...- kedztem, Lector a szavamba vágott.
- Hauffer-el és Youngbell-el fogja a főbejáratot figyelni.- intett.
- Köszönöm!- szóltam, majd kisiettem az ajtón. Azonnal Zach és Chloe után indultam, és meg is találtam őket. A főbejárat felé tartottak, így becsatlakoztam.
- De jó, hogy ítt vagy!- fogta meg a könyököm Chloe, fekete haja izzadságtól ragadt össze.
- Nem neked kellett volna figyelned Navarro-t?- fordult felém Zach. Szikrás pillantást vetettem rá, de Chloe még annál is utálatosabban nézett rá.
- Navarro borzalmasan okos, tudta, hogy mivel tudja elterelni a kamera figyelőket, ez nem Lia hibája.- morogta Chloe. Zach a szemét forgatva levállt tőlünk jobbra, Chloe pedig balra indult. Ez azt jelentette, hogy enyém a váróterem.
A recepciósokon és pár civilen kívül alig volt valaki ott ahhoz képest, hogy milyen nagy volt a váróterem. . A bejárati ajtó mellett álltam meg, a civilek pedig vették a lapot: senki se ki, se be. Egy kislány a nyalókáját nyalogatva rámmosolygott, amit kedvesen viszonoztam.
Sasszemmel figyeltem minden be és kilépő embert a váróban, de senki gyanúsat nem láttam, egy darabig. Egy őr az önkiszolgáló vizespalacknál töltött meg egy poharat, majd a szájához emelve belekortyolt. Nem láttam az arcát, mert oldalasan volt. Aztán megfordult. Lucian... Nem nézett rám, ugyanarra a nyalókás kislányra mosolygott. Elindultam a másik irányba, nem néztem még csak felé sem. Valamit akart..nem olyan hülye, hogy rendőrnek öltözzön és a váróteremben kortyolgasson palackos vizet. Egyszerűen leblokkolt az agyam, Lucian gondolkodása túl komplikált volt, nem tudtam utolérni a gondolkodásmenetét.
Amikor mögé kerültem, elővettem a sokkolót és tartalékba a bilincset, majd tettem, amit tennem kellett.
- Dobja el a poharat, emelje fel a kezét és forduljon meg!- utasítottam, miközben a sokkolót úgy emeltem magam elé, mint egy fegyvert. A váróteremben a civilek ijedten kapták felénk a fejüket. A nyalókás kislány könnyekben tört ki, az anyukája suttogva próbálta nyugtatni.
Lucian elengedte a poharat, az pedig a fölre esve kiömlött. Tiszta víz. Semmi szer nem volt benne.
- Mire készültél?- sziszegtem, még mindig fegyverként tartva rá a sokkolót.
