Shadows of Justice 1.rész (Az Igazság Árnyai)

Megfenyegetve (Lia)

Éppen a gyümölcs salátát raktam az asztalra, amikor kopogtattak az ajtón.

- Kinyitod?- kérdeztem Zach-et.

- Wc-n vagyok!- jött a válasz. A kezem egy kendőben megtörölve léptem az ajtóhoz, ami mögött Chloe állt egy borral a kezében.

- Szia.- köszöntem, majd arrébb állva beengedtem. Chloe azonnal a kanapéra vetette magát, hátra dőlve fújta ki a munka gőzös füstjét.

- Olyan jó ez a légkondi. Kint meglehet dögleni!- nyafogott, habár az utolsó mondatot mintha egy jódlizó tehén mondta volna...

Zach sörrel a kezében ült le Chloe mellé, én pedig próbáltam nem azon agyalni, hogy hogyan szerezhetett ilyen gyorsan egy sört, ha WC-n volt....

- Nagy a dugó az őrs környékén, alig haladt a busz.- panaszkodott Chloe.

- Szólhattál volna, elhoztalak volna autóval. Nem nagy ügy.- ültem le a kanapé kartámlájára. Anyám sokszor hívta a városi embereket éjszakai baglyoknak. Este nyit ki a legtöbb étterem, és valamiért ilyenkor támad kedve a legtöbb embernek csavarogni, sajnos a legtöbben mit sem sejtve, hogy a bűnözők ilyenkor is aktívkodnak. Ebből adódott a sok túl óra.

Ismét kopogtak az ajtón.

- Kinyitom.- szólt Zach. Gabe egy kis válltáskával lépett be. Haja kissé csapzott volt, de valamiért jól állt neki.

- Rendeltem pizzát. Van pia?- ült le Chloe mellé.

- Persze, hozok nektek is hideg sört.- mondtam, és a hangom inkább hatott fáradt sóhajnak, mint party beindító lelkesítésnek.

A hűtő a konyha mögötti szűk részlegben helyezkedett el, mert a konyhába már nem fért be. Kezdtem kapizsgálni, Zach miért akart házat venni.

A hűtőajtót kinyitva kiemeltem három üveges sört a pohártartóból, és már indultam volna vissza, amikor a zsebemben megrezzent a telefon. A három sört a padlóra raktam, és előhalásztam a farzsebemből a telefont. Gabe neve állt rajta, egy üzenettel:

' Van Unicumotok?'

Újra kinyitottam a hűtő ajtót, és az egyik sört visszarakva kiemeltem az Unicumot. A telefon újra megrezzent a kezemben. Azt hittem ismét Gabe üzent egy másik fajta alkoholos italért könyörögve, de akárhogy néztem, nem találtam új üzenetet a beszélgetésünkben. Viszont az értesítéseim közt volt egy SMS egy privát számról. Rákoppintottam, hátha valami fontos dolog lehetne, esetleg betegtájékoztatás a kórháztól, vagy egy megrendelt termék kiszállításával kapcsolatos információ.

'Jön az elszámoltatás ideje'

A szívem kihagyott egy ütemet. Kellett pár perc, mire felfogtam, mi állt a képrenyőn. Ott volt, feketén fehéren. Valaki megfenyegetett. Egy rendőrt. Engem. Egy rendőrt.

Megfogtam a két sört és az Unicumot, és visszamentem a többiekhez. Próbáltam elfelejteni az üzenetet, habár tudtam, hogy azzal csak rosszabbítani tudok a helyzeten.

- Azt hittem, már elraboltak.- nevetett Chloe, ahogy visszaértem. A történtek után számomra nem hatott viccként, amit mondott.

Az italokat az asztalra tettem, és három poharat nyomtam a kezükbe.

- Szolgáljátok ki magatokat.- dőltem hátra. Próbáltam nem mutatni, hogy valami nincs rendben. Az üzenetet nekem küldték, nem nekik. Az agyam ezerrel kattogni kezdett. Esetleg a hölgy küldhette, akit a családi perpatvar bejelentése során letartóztattam? Vagy még valamelyik rab, akit még újonckoromban juttattam börtönbe? Az is lehet, hogy valaki a bolondját járatta velem.

Barátaim szavai, mint apró pihék, jelentéktelenül szálltak el mellettem. Ahányszor rám néztek erőltetett mosolyjal bólintottam, és gondolkodtam tovább.

- Lia?!- bökött meg Chloe. Az ebédlő asztalnál ültek, és mind a hárman engem bámultak. Aggódó tekintetek.

- Jól vagy?- húzta össze a szemét Gabe.

- Persze, csak...hosszú napom volt.- nyújtózkodtam mosolyogva.

- Aha...csak háromszor kérdeztük meg, hogy jössz e kártyázni.- vigyorodott el Gabe.

- Arra sem reagáltál, amikor Gabe véletlenül kiöntötte a vörös bort a bársony terítőre.- mondta Chloe.

- Hogy mi?!- pattantam fel, mire mind a hárman röhögésben törtek ki.

- Csak vicceltem!- legyintett Chloe röhögés közben.

- Aludj, fáradt vagy.-nyújtotta át a kulcsot Zach.

- Köszi.- mondtam. Aggodalom csillogott a szemében. Ők azért aggódtak, mert fáradtnak hittek, én azért aggódtam, mert megfenyegettek. Nos, ilyen a rendőr élet..nem?

Az ágyon ültem és a régi könyveket bújtam. Többségük szép irodalmi alkotás volt, de voltak köztük 21. századi regények is. Nem is tudom mennyi idő telhetett el, amikor valaki bekopogott az ajtón.

- Gyere.- szóltam, ahogy egymásra pakoltam a könyveket. Zach lépett be az ajtón, felső nélkül, melegítőben.

- Te megfürödtél?- húztam fel a lábam törökülésbe.

- Igen.- mondta, majd leült mellém az ágyra.

- A többiek?- kérdeztem.

- Haza mentek. Azt hitték, hogy aludtál, így nem jöttek be.- válaszolt. A szoba sötét falára meredtem. Egy tájról festett kép volt az egyetlen dolog, ami a fehér fal kopárságán próbált javítani. Zach gazdag családban nőtt fel, így ragaszkodott a minimalizmushoz és az előkelőséghez. Így jutott a szobánkba egy olyan kép, ami egykor az ő gyerekszobájában díszelgett.

- Valami baj van. Miért nem mondod el?- fordult felém. Kék szeme kíváncsian csillogott a sötétben, ahogy a kinti városi fények apró világító pontokként tarkították íriszét.

Az üzenetre gondoltam, hogy megfenyegettek. Nem akartam, hogy mindenki miattam aggódjon. Ugyanakkor féltem is. Nem tudtam ki küldte, azt sem tudtam milyen szándékkal. Egyszerűen ki akartam verni a fejemből, el akartam felejteni.

- Nincs semmi gond, tényleg én csak..fáradt vagyok.- mosolyodtam el, és a vállára hajtottam a fejem.

- Ha fáradt lettél volna, most már rég aludnál. Bejöttél, könyveket pakolgattál. Ismerlek, elakarod terelni a gondolataid valamiről.- mondta. Szavai halk suttogásként hatottak a minket körül ölelő csendben. Ismét a falat bámultam. Értelmetlen gondolatok cikáztak a fejemben, az agyam kezdett kikapcsolni.

- Mi lenne, ha most aludnánk, és holnap friss fejjel mennénk munkába?- egyenesedtem ki. Álmos mosoly ült az arcomon, és éreztem, ahogy elnehezednek a végtagjaim.

- Oké.- mondta Zach, de pár másodpercig az arcom fürkészve ült az ágy szélén. Biztosra akart menni, viszont az én kifejezésemről semmit nem tudott leolvasni, és ezt jól tudta.