Shadows of Justice 1.rész (Az Igazság Árnyai)

Az Újonc (Lia)

- Elnézést. Megtudná nekem mondani, hogy hol találom Dylan Fisher-t?- kérdeztem az egyik kollégámtól, akit eddig még soha nem láttam az őrsön.
Zavartan nézett rám, körbe nézett, hátha talál valakit, aki kitudná segíteni.

- Újonc vagyok, nem igazán ismerem az itteni embereket.- suttogta félénken.

- Oh.- hökkentem meg- Akkor...azt hiszem elsőként köszöntelek a Los Angeles-i Rendőr Kapitányságon.

- Köszönöm! Egyébként... Ryan vagyok. Ryan Smith.- mutatkozott be.

- Lia Dixon.- nyújtottam kezet mosolyogva. Zöld szemei tágra nyíltak, széles ajkán izgatott mosoly jelent meg.

- Az, a Lia Dixon?- kérdezte, remény csillogott a szemében.

- Mit ért az "az" a Lia Dixon alatt?- vontam fel a szemöldököm elgondolkodva.

- Akit megtámadtak.- hadarta.

- Igen..nos, azt hittem valami hősiesebb dologról ismerted a nevem..- húztam el a szám.

- Kár, hogy nem maga a kiképző tanárom!- sóhajtott csalódottan. Egy pillanatra elgondolkodtam a kijelentésén. Ha letenném a kiképző tanári vizsgát, taníthatnám a Los Angeles-i rendőrség új generációját. Igazi megtiszteltetés lenne, viszont egy a baj. Gyenge idegzetű vagyok tanítás terén.

- Smith újonc! Merre van?!- Zach türelmetlenül összeráncolt homlokkal viharzott be a kis helyiségbe. A többi rendőr felé fordult, de különösebb figyelmet nem szenteltek rá, a kiképző tanároknak meg volt a maga zsémbes személyisége.

- Bocsásson meg, uram!- Ryan úgy húzta ki magát, mint aki karót nyelt.

- Adtam rá engedélyt, hogy beszéljen?- sziszegte Zach. Semmi kétség, miért kapta a Vipera becenevet az újoncaitól. Ryan összepréselt ajkakkal meredt maga elé, láttam a szégyen érzetet az arcán.

- Az én hibám, hogy elkésett.- szólaltam meg. Zach rám nézett, az arckifejezése megenyhült, aztán újra Ryan-re nézett. Ryan szőke haját seperte ki a szeméből, amikor a rádiója megszólalt.

- Smith újonc. Hogyan mondjam még el, hogy ellenőrizze le az autót indulás előtt?- recsegett az eszköz. Ryan a rádiót tartó Zach-re nézett.

- Máris megyek, uram!- mondta, majd a garázs felé vette az irányt. Zach és én kettesben maradtunk a helyiségben.

- Ne legyél vele ennyire szőrös szívű.- kértem lágy hangon.

- Freiz nem egy polyácának képzett ki engem, és téged sem Bridge. Nem hiába tanítottak szigort, csak így érheted el, amit akarsz.- mondta Zach, majd hátat fordítva a garázs felé indult, ahol nemrég Ryan szaladt a szolgálati autó leellenőrzésére.
Halkan sóhajtottam. Zach előtt voltak pasijaim, és mind a szakmám miatt hagyott el. Azt mondták, hogy túl sokat vagyok távol, szerintük a rendőröknek nem párkapcsolathoz illő személyiségük van. Aztán összejöttem Zach-el, egy rendőrrel, és megtapasztaltam azt, amit az előző barátaim. Ha nehéz napja volt, sokszor mogorva volt és veszekedéseket kezdeményezett. Ha éppen jó napja volt, akkor pihent. De szeretett. Szeretett, és csak ez számított.
A garázs felé pillantottam, és megláttam Ryan vékony alakját, amint a szolgálati autó ajtaját kinyitva keres gyanusítottak után maradt tárgyat.

- Dixon!- valaki a nevem súgta. A hang irányába fordultam, nem volt messze. Martinez az ideiglenes iroda előtt állt, két akta táska a kezében. Lágy tekintete rám szegeződött, a munka során kiszáradt ajkát megnyalva felém indult.

- Szia.- köszöntem neki.

- Áll még az ebéd?- mosolyra húzódott a szája, de volt benne valami más is.

- Ami azt illeti...- a kezem a hátam mögé dugtam, és tördelni kezdtem. Nem akartam megsérteni...sem azt az érzést kelteni benne, hogy esélyt adhatnék neki.

- Most szerintem kihagyom az ebédszünetet, viszont tudok valakit, aki nagyon szívesen ebédelne veled.- mondtam. Éreztem, ahogy a vér a testemből az arcomba szökik, és csak reméltem, hogy nem pirulok el.
Martinez arcát kutattam reakció után. Mosolya megszilárdult, ajka egy másopercre vékony vonallá húzódott. Orrlyukai alig észrevehetően kitágultak, és szempillája megremegett.

- Rendben, sok a munka.- bólintott végül.

- Ugye nem gond? Tényleg, muszáj megtalálnom valakit, és nem halaszthatom el.- szabadkoztam. Próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt.

- Nem, semmi gond. Tényleg.- mondta, bár a 'tényleg' inkább úgy hangzott, mintha magát akarta volna meggyőzni. Arca alig észrevehetően kipirult, keze a combja mellett megfeszült.

- Egyébként Chloe nagyon szívesen ebédelne veled.- mosolyodtam el, és szememmel barátnőmet kerestem. Chloe éppen a büfé felé tartott, és véletlen vagy sem, magányosnak és szomorúnak tűnt. Kék szemeivel komoran nézte a szintén ebédszünetre tartó kollégákat, és azon gondolkodtam, vajon szándékosan csinálta ennyire drámaian.

- Mármint Chloe Hauffer?- kérdezett vissza Martinez. Szeme felcsillant és ajka megnyalva nézett Chloe irányába.

- Igen, biztos jól esne neki, ha leülnél mellé.- bizonygattam. Biztos voltam benne, ha jól sikerül a randijuk (nekem köszönhetően) akkor Chlo egyszerre akar majd megölni és hálálkozni.

- Rendben, de bepótljuk még a...- kezdte, de a szavába vágva bólintottam és elsiettem a dolgomra.

Elmúlt reggel hét, mire hírt szereztem Dylan-ről.

- Már a cellákat figyeli, de jó, hogy jöttél, mert keresett téged.- mondta az egyik bejárati őr.

- Köszönöm!- intettem neki, majd az állásba siettem.
A cellafolyosók kissé hidegek voltak a korai órákban. Az állás ajtaja résnyire nyitva volt, így hallottam a billenytűzet kattogást és a kamera halk, monoton berregését. Óvatosan bekopogtam, és az ajtó rögtön ki is nyílt.
Két kíváncsi szempár szegeződött rám. Gabe a lábával tolta ki az ajtót előttem, ő ült a legközelebb a bejárathoz. Dylan a hátsó asztalnál ült, ahol az én helyem volt.

- Jó reggelt.- köszöntem, ők pedig kezükkel intettek. Gabe sóhajtva hátra dőlt a székben, és ajkát összepréselve robbasztotta ki a levegőt.

- Annyira unalmas...- nyügte fájdalmasan. Szemét szorosan behunyta és kezét ökölbe szorítva az asztalra csapott.

- Navarro-t őrizni egésznapos munka. Egyszerűen annyira kiszámíthatatlan, ne lankadjon el a figyelmetek.- szóltam kissé szigorú hangon. Dylan a billentyűzeten pötyögött valamit, tekintete szorosan a képernyőre ragadva.

- Amióta elmentél, csak ül egyhelyben a padon. A kezét bámulja és csak akkor áll fel, amikor aludni megy a másik padra.- mondta Gabe, miközben a forgós széken pörgött. A képernyőt felém fordította, hogy láthassam a kamerát.
Navarro a padon ült, tekintete csuklóját pásztázta, amin még mindig ott volt a piros csík. Mozdulatlan volt, mint egy szobor. Kissé rémisztő volt.

Aztán mintha megérezte volna, hogy figyelem, felemelte fejét és a kamerába nézett. Azok a kék szemek!
Tekintete fáradt volt, de mégis éber. Az arcán a szeplők, mint a csillagok. Fejét hátra vetette a falnak, és szemét lehunyva kifújta a levegőt. Mellkasa megemelkedett, felsője megfeszült rajta. Lábát bokánál keresztbe vetette és egy pillanatra azon gondolkodtam, hogy hogyan adhatott a Teremtő ilyen gyönyörű külsőt egy ilyen lelketlen embernek...

- Dixon!- recsegett a rádió. Kétségbe esetten kaptam le a szolgálati övemről, és a kis gombot megnyomva a számhoz emeltem.

- Igen?- kérdeztem. Szívem hevesen lüktetett, nem várt hang volt a rádió felszólalása.

- Öt perc múlva a garázsban. Ma velem fog járőrözni.- jelentette ki a hang a rádióban. Lector őrmester hangjára ismertem benne.