Elvesztett emlékek (Magyar Derek Hale fanfiction II.)

25. fejezet - Kis bajkeverő

Drága Olvasóim!

Ahogy a hold is lassan kiteljesedik, azt hiszem, én is úgy tettem pontot a új fejezet végére. Szeressétek, olvassátok, mert a folytatással kapcsolatban nem ígérek semmit sem. Köszönöm az eddigi szavatokat, véleményeket, és köszöntöm az új olvasókat is. Remélem, jól fogjátok magatokat érezni a mi kis falkánkban. <3

Szép "hosszúhétvégét" kívánok mindenkinek!

Puszi: Hope

********************

Stilinski seriff napja már azzal a szörnyű, hétköznapi egyszerűséggel kezdődött, hogy az otthoni kávéfőzője minden előjel nélkül felmondta a szolgálatot. Sosem rajongott az instant kávékért, de most kivételesen hálás volt, hogy lapult egy kisebb csomag a konyhaszekrény mélyén; Stilesnak köszönhetően, aki kikötötte, hogy az itt tartózkodása alatt még véletlenül se hiányozzon otthonról. Mr. Stilinski sosem értette, mit lehet szeretni ezeken a mű italokon, de ha a fiának ez volt a kívánsága...

Kósza gondolatai közepette vizet forralt a tejporral ízesített kávénak, ám mielőtt még nekiállhatott volna, hogy kimérje a nap indításához szükséges adagját, megcsörrent a telefonja a nadrágja zsebében. Felvont szemöldökkel halászta elő a készüléket, aminek a kijelzőjén a seriffhivatalhoz tartozó szám villogott.

- Ennyit a szabadságról - morogta maga elé a férfi komoran. Hezitálva ugyan, de végül mégiscsak fogadta a hívást. - Itt Stilinski seriff.

A vonal másik felén a megbízható jobbkeze - és egyben helyettese -, Jordan Parrish köszöntötte, aki meg sem várta, hogy felettese rámorranjon. Olyan gyorsan hadarni kezdett, hogy néha talán még levegőt is elfelejtett venni; vagy csak Mr. Stilinski figyelmét kerülte el ez a tény, merthogy fiatal beosztottjának minden egyes szavától egyre nagyobb döbbenet ült ki az arcára. Még a vízforralóban bugyogó víz sem vonta el a figyelmét a fiatal férfi mondandójáról; igazából már a kávét sem tartotta szükségesnek, olyannyira felment a vérnyomása a hallottaktól.

- Azt hittem, az a Jeep már életre sem kel, sőt, mi több, még Malia is megerősítette ezt a tényt. Akkor mégis hogy lehetséges, hogy egy kölyök csak úgy azzal furikázzon Beacon Hills utcáin, ráadásul jogosítvány nélkül?!

Stilinski seriffet általában nehéz volt kihozni a sodrából - hisz egy igencsak bőséges türelemmel megáldott ember volt -, de a helyettesének most oly' mértékben sikerült, hogy még a hangját is felemelte.

- Sa-sajnálom, uram, de úgy gondolom, ezt muszáj hallania... - kezdett bele a mentegetőzésbe a fiatal férfi, de a seriff, elengedve a rejtett információt a füle mellett, a szavába vágott:

- Parrish, hónapok óta ez az első olyan  napom, amit végre valahára szabadságnak hívhatok; és nem utolsó sorban, délutánra már a fiam is megérkezik. És nem szeretném, ha ilyen apróságokkal zargatna bárki is a hivatalból. Nem csak az én hatáskörömbe tartozik az efféle ügyek elsimítása. Vagy talán rosszul gondolom, helyettes?

- Tudom, uram, de... Azt mondja a fiú, hogy addig nem beszél, amíg az apját be nem hívjuk.

- Hát akkor hívják be az apját. Egek! Ehhez igazán nem szükséges az én hozzájárulásom - forgatta a tekintetét a plafon felé a seriff, miközben egy nem túl kiszámítható mozdulattal a bögréjébe borította az instant port, majd felöntötte forró vízzel, és gondosan elkeverve beleszürcsölt. Egy pillanatra felszisszent, ahogy az elviselhetetlen hőmérsékletű ital a nyelvéhez ért. Legalább nem érzem a borzasztó ízét, nyugtázta magában.