A sötétség angyala- Perselus Piton ff

1/10🌌

Előző rész tartalmából...

- Soha nem is leszel, - válaszolta, hangja tele volt ígérettel. - Mindig itt leszek neked, Olivia. Mert te vagy az, aki megértett engem, aki mellett önmagam lehetek.

A szavak eltűntek, és újra egymás karjaiba merültünk. A csókjaink most már nem csak a szenvedélyt, hanem a mélyen gyökerező szerelmet is tükrözték, amely lassan, de biztosan kezdett kibontakozni közöttünk. Az éjszaka csendje körülölelt minket, és a természet lágy dallamaiként a szívünk ritmusa összeolvadt. Ebben a pillanatban Siriusnak és nekem nem létezett múlt vagy jövő, csak az itt és most, és a mindent elsöprő szerelem, amely örökre megváltoztatta életünket.

---Másnap reggel---

Amint kiléptem a csillagvizsgálóból, Sirius keze melegen kulcsolta át az enyémet, és a reggeli fény aranyszínűre festette az ősi kőfalakat körülöttünk. A szívem még mindig a történtek ritmusára dobbant, ahogy kéz a kézben sétáltunk a kihalt folyosókon. Minden lépésünk könnyed volt, mintha a világban semmi sem létezett volna rajtunk kívül.

Ahogy befordultunk egy sarkon, hirtelen megláttam egy ismerős alakot előttünk. Perselus Piton jött velünk szembe, szokásos sötét aurájával, amely mintha körbelengte volna őt hónapok óta. A szívem egy pillanatra összeszorult, éreztem, ahogy Sirius keze megfeszül az enyémben. A feszültség, amely közte és Perselus között húzódott, szinte tapinthatóvá vált ebben a csendes pillanatban.

Perselus tekintete találkozott az enyémmel, és abban a rövid pillanatban valami mély, fájdalmas érzés suhant át rajta. Szemei először Sirius és az én összekulcsolt kezünkre estek, majd lassan rám emelte a tekintetét. Valami megmagyarázhatatlan, de annál erősebb érzés tükröződött benne: talán harag, féltékenység, vagy valami mélyebb fájdalom, amit nem tudtam teljesen megérteni. Bátortalanul megszólítottam. 

– Perselus...

A nevét kimondva éreztem, ahogy a hangom elhalkul a kőfalak között, mintha magam sem hittem volna, hogy megállítja őt. De Perselus arca egy pillanatra sem lágyult el. Egy rövid, fájdalmas rándulás suhant végig rajta, de a következő pillanatban már el is fordult, mintha ott sem lettünk volna. Ahogy elhaladt mellettünk, éreztem, ahogy a jelenléte még egy pillanatra körbeölel, mintha valami láthatatlan súly húzná őt lefelé, majd lassan elhalványult, ahogy távolodott.

Sirius halk sóhajjal szorította meg a kezemet, visszahozva a figyelmemet a jelenbe. Próbáltam elengedni Perselust, de a távolodó alakja és a szemeiben látott fájdalom még sokáig velem maradt.

Perselus szemszöge:

Ahogy a folyosón megláttam Siriust és Oliviát kéz a kézben, valami mélyen bennem megtört. A boldogságuk, az a könnyed kötelék, ami kettőjük között vibrált, elviselhetetlen súllyal nehezedett rám. Mintha minden, amit valaha is akartam, amit valaha reméltem, hirtelen megtestesült volna előttem – de valaki más kezében. A fájdalom, ami belülről égetett, szinte kibírhatatlan volt, és minden erőmmel próbáltam fenntartani a hideg, közömbös álarcot, amit elkezdtem magamra erőltetni.

Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami elfogott, amikor Olivia rám nézett és megszólított. Egyetlen szóval, a nevem kimondásával valami régi, eltemetett seb szakadt fel bennem. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és abban a röpke pillanatban minden érzés, minden fájdalom, amit mélyen eltemettem, a felszínre tört. A magány, a kitaszítottság, és az a keserű érzés, hogy sosem lehetek olyan boldog, mint ők – mindez szinte elviselhetetlenné vált.

De Sirius és Olivia boldogsága csak egy része volt a fájdalmamnak. Az igazi seb, ami mélyen bennem lüktetett, Lily és James boldogságából fakadt. Lily, aki valaha a legjobb barátom volt, akit mindennél jobban szerettem, most már James mellett találta meg a boldogságot. Az a tudat, hogy valaki más mellett boldog, hogy az én egyetlen reményem a szeretetre és a megértésre más karjaiban keresett vigaszt, szinte megőrjített. James Potter – a fiú, aki annyi szenvedést okozott nekem az évek során – most elvette tőlem azt az egyetlen embert, akit valaha is igazán szerettem.

Ez a fájdalom, ez a gyötrelem, amit Lily és James boldogsága okozott, valamint Olivia és Sirius boldogságának látványa, olyan mélyen megsebeztek, hogy nem láttam más utat magam előtt. Ha nem lehetek boldog, ha nem kaphatom meg azt, amit a szívem igazán vágyik, akkor legalább a hatalmat kell megszereznem. A hatalom, amely megvéd attól, hogy valaha is újra ilyen gyenge legyek, attól, hogy valaki újra ilyen mély sebet ejtsen rajtam.

Ezért mentem el Voldemorthoz.

Egy hideg, sötét éjszakán találtam rá, az erdő mélyén. A levegő tele volt mágiával, olyan sűrűn, hogy szinte éreztem a bőrömön, ahogy áthatolt rajtam. Voldemort ott állt, magas és rémisztő, tekintetében az a kegyetlen intelligencia csillogott, amely mindenkit rettegéssel töltött el, aki találkozott vele. Nem voltam félelem nélkül, de a fájdalmam erősebb volt minden másnál. Térdre borultam előtte, a hideg földön, és tudtam, hogy mostantól nincs visszaút.

Voldemort rideg, kígyószerű tekintetével rám nézett, mintha átlátott volna rajtam, és egyetlen pillanat alatt megértette volna minden motivációmat. 

- Mit akarsz? Miért jöttél el hozzám?

 Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon. 

- A hatalmat, azt a fajta erőt, amely megvéd attól, hogy valaha is újra ilyen fájdalmat érezzek. Azt akarom, hogy senki se tudjon többé ártani nekem, hogy senki se legyen képes megérteni a legmélyebb félelmeimet és vágyaimat.

Ő elfogadta a válaszomat.

- A hatalomért, amit tőlem kérsz, nagy árat kell fizetni, és hogy ez az út sötét és kegyetlen lesz. 

De én már nem féltem ettől a sötétségtől. Már megvolt bennem a saját sötétségem, amit csak fokozott a fájdalmam és a csalódásom. 

- Vállalom a kockázatot! 

Beleegyeztem, és így kezdődött a beavatásom.

A beavatás kegyetlen volt és fájdalmas, de minden pillanata arra emlékeztetett, hogy miért választottam ezt az utat. Voldemort a karomra helyezte a pálcáját, és elmondta azokat a szavakat, amelyeket soha nem fogok elfelejteni. A fájdalom, ami a Sötét Jegy megjelenésével járt, éles volt és égető, de elviseltem. Mert tudtam, hogy ez a fájdalom a hatalom ára, az az erő, ami megvéd attól, hogy valaha is újra megtapasztaljam azt a belső gyötrelmet, amit Lily és James, valamint Olivia és Sirius boldogságának látványa okozott.

Amikor a Sötét Jegy végül teljesen kirajzolódott a bőrömön, Voldemort rám nézett, és azt mondta, hogy;

- Most már egy vagy közülünk, egy halálfaló, egy követő, egy eszköz a hatalomban.

 Éreztem, hogy valami megváltozott bennem. A fájdalom helyét lassan átvette a hideg, számító düh, és a tudat, hogy mostantól senki sem tud majd újra bántani.

De valahol mélyen, a sötétség alatt, ott lapult az a régi seb, az a gyengeség, amelyet sosem tudtam igazán elfelejteni. Tudtam, hogy soha nem szabadít meg teljesen a fájdalomtól, de a hatalom, amit most megszereztem, elég lesz ahhoz, hogy elfojtsa azt. És ez most minden, amit akartam.

Folytatása következik..