Milla

18.fejezet

Mint füst elillan. Vajon merre megy?

Egy alapos bőgés után feltápászkodtam a mosdókagylóra és megmostam az arcomat. Nehéz napon vagyok túl és a szívem egyre jobban összefacsarodik, ahogy Ábelre gondolok. Nem értem miért tette, azt, amit tett...Miért megy el Ázsiába, miért kell itt hagyni minket? Mi lesz velem és Maxel? Nem bírom feldolgozni, hogy a világ végéig kell menekülni Dorina apja elől. Nem hagyhatjuk annyiba. Egy kicsit lenyugodtam és kimentem a fürdőből, természetesen Ábel ott állt háttal a falnak támaszkodva. Elsétáltam mellette, ő pedig utánam kapott és megállított engem. -Nincs mit mondanod... -néztem a szemébe, amikor elkaptuk egymás tekintetét. -Veszélyben vagyok, csak, hogy tudd. Dorina apja Oszkár totálisan megfenyegetett. Elvette a cégemet is, valami bűnügyi dolgot kent rám. Persze nincsenek bizonyítékok, de mindent elvett tőlem. Nem szeretném, ha Téged is elveszítenélek, Maxet is biztonságban kell tudnom. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha elmegyek innen. – közölte velem. -Nem fogsz minket elhagyni! Akkor veled megyünk! -vitatkoztam. -Nem! Ti itt vagytok biztonságban! Még ma éjjel elrepülök, majd felveszem veled a kapcsolatot. Te és Kiara fogjátok tudni, hogy merre vagyok. Nyilvánosság előtt akarnak kitoloncolni, így egyedül vállaltam a menekülést. 24 órán belül nem szabad itt lennem. – megfogta az arcomat és egy utolsó búcsúcsókot adott nekem Ábel, és lassan engedett el. Pár percig egymás szemébe néztünk, de én már könnyeztem. Már csak Ábel kezei nyomait éreztem az arcomon.

Kiarával töltöttem a napomat, közben becsomagoltuk Ábel holmiját. Óránként rám jött a sírás és mindig bezárkóztam valahova, hogy kitombolhassam magam. Amikor megnyugodtam visszamentem a gardróbszobába és folytattam a csomagolást. Kiara közben hozott nekem egy nyugtató forró teát, tudja, mivel lehet engem jókedvre deríteni. Elfogadtam tőle az italt és belekortyoltam a forró nedűbe. -Köszönöm Kiara, ezzel most betaláltál. -hálálkodtam neki. Kiara megsimogatta a hátamat és belenézett a tükörbe: -Drágám, minden rendben lesz ígérem! A bátyám nem fog örökre ott élni, szerzünk egy jó ügyvédet. -ígérte. Rádőltem Kiara vállára és újból elkezdtem bőgni.

Ábel korán reggel elindult a magángépével Ázsiába, nem kísérhettük ki a reptérre se. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy eltervezték Javierrel. Ő vitte ki kocsival Ábelt és pár órán belül már haza is érkezett. Éppen ebédet főztünk, mikor megláttuk a híradót a tévében. – Hangosítsd fel! -kértem Javiert, és ő így is tett. -Szörnyű repülőbaleset történt Budapestről Szaúd -Arábia felé tartó magángéppel. A pilótát és az utast sehol se találják, így valószínűleg nem élték túl a robbanást. -ebben a pillanatban vette le a hangerőt Javier. Én pedig éreztem, hogy menten elájulok.

Azt álmodtam,hogy Ábel elveszett.Nem is álom volt ez, inkább rémálom,hiszen olyan élénk volt.Ábel elveszett, és én kétségbeesetten kerestem őt. Szobáról szobára jártam, minden egyes zugot átkutattam, de sehol sem találtam.Tudtam, hogy itt kell lennie, éreztem a jelenlétét, de nem láttam őt.-Ábel!Merre vagy!-szólítom,de nem válaszol.Keresés közben hirtelen egy repülőn találtam magam. A fények vakítóan világítottak, a motorok dübörögtek, de valahogy minden olyan távolinak tűnt. Ahogy körbenéztem, ott volt Ábel. Ott ült, alig néhány sorral előttem, és felém nyújtotta a kezét. Az arca aggodalmas volt, mintha mondani akart volna valamit, de a hangja nem ért el hozzám. Minden annyira lassúnak tűnt, mintha egy másik dimenzióban lettünk volna, ahol a tér és az idő eltorzult. Megpróbáltam elérni őt, hogy megfogjam a kezét, hogy közelebb húzzam magamhoz, de a karom mintha ólomból lett volna, mozdulni sem tudtam.Amikor megakartam fogni,de a talaj hirtelen kicsúszott a lábam alól,és zuhanni kezdtem.Először lassan,aztán egyre gyorsabban, míg végül csak a szél süvítését hallottam a fülemben. A repülő eltűnt a szemem elől, csak a sötétség maradt körülöttem.Aztán egyszer csak egy mély, fekete semmibe érkeztem. A testem keményen landolt, de nem fájt. Mintha az üresség nyelte volna el a fájdalmat. Csak feküdtem ott, a sötétségben, egyedül, és képtelen voltam megmozdulni. A repülőt láttam a távolban,ahogy lezuhant egy szigeten.A robbanás hangja fülsüketítő volt, de mégsem hallottam. Csak néztem, ahogy a lángok felcsapnak, és a gép darabokra hullik,akárcsak én.Ekkor éreztem, hogy valaki megáll mögöttem. Megfordultam, és ott állt előttem Pedró. Az arca nyugodt volt, a szemei pedig tele voltak sajnálattal. „Ne félj," mondta halkan, mintha csak suttogna, de a szavai mégis áthatoltak a sötétségen. „Minden rendben lesz."Nem értettem, hogy mit keres itt. Miért ő van itt, amikor Ábelnek kéne?