Milla

27.fejezet

Az utolsó keringő

Hatalmas fájdalom kerített hatalmába, így nem bírom mozgatni a testem. A nyakamon merevítő van és emiatt nem tudok oldalra nézni. Egy karnyújtásnyira feküdt tőlem Ábel a kórházi ágyon, akinek bevolt kötve a feje. Minden erőmmel próbáltam elérni az ő kezét, de beláttam a végén, hogy nem fog ez menni. Ábel mozdulatlanul feküdt és hallottam a gépek monoton jelzéseit. Ahogy hallom egyelőre még minden rendben van. Ha nem csal emlékezetem, azt mondták az orvosok, hogy Ábelnek súlyos fejsérülése van és kész csoda lesz, ha felépül. Aztán azt is hallottam, hogy pár nap és újra megvizsgálják Ábelt. Amikor kisétáltak az orvosok újra elpilledtem.

Van egy visszatérő álmom, ez akkor szokott előjönni amikor valami trauma ér vagy valakivel történik valami. Olykor számomra értelmezhetetlen dolgokról szoktam álmodni. Van, amikor sírva ébredek fel, egy-egy megrázó álomból, máskor pedig majd' kicsattanok az örömtől. Viszont a legutóbbi álmomban előjöttek a kamaszkori emlékeim. Újra és újra előjönnek azok az emlékképek, melyeket már egyszer átéltem. Mindig is arra vágytam, bárcsak újra élhetném azokat a napokat! Ma éjjel viszont egészen különös dolgokról álmodtam. Éppen Kiaráék házába csöngettem be, ahol nyitva maradt a kapu. Mivel senki nem jött ki elém az udvaron, ezért egyenesen útba ejtettem a lakást. Az előszobában nem találtam a ruhafogast és a tükör is eltűnt a falról. Mivel semminek nem volt nyoma, így bemerészkedtem a nappaliba is, de hiába szólogattam Ábelt és Kiarát, egyikük sem válaszolt nekem. Az összes szobába benyitottam, és ahogy láttam szinte mindegyik kongott az ürességtől. A bútorok eltűntek a helyükről és a falakról is levették a képeket. Vajon merre lehetnek Ábelék? Lehet, hogy szó nélkül elköltöztek innen? Miért nem láttam a költöztető autót és az "eladó" táblát a házon? Meg egyszer kimentem a kertbe, és láttam, hogy egyre ködösebb az idő. Nem láttam tőle kerítést sem. A köd viszont egyre jobban sűrűsödni kezdett, így jobbnak láttam, ha visszabújok a lakásba. Remegő kézzel zártam be az ajtót és próbáltam lenyugodni. „Nincsen semmi baj..." -mantráztam magamban a szavakat. Felnéztem a lépcsőre és elindultam Kiara szobája felé. Aztán egyszer csak halk zene szólt valahonnan, így követni kezdtem a hangokat. Előbb benéztem Kiarához, hátha onnan jön. A barátnőm cuccainak nyoma sem volt. Az Ő szobája is üres volt és csak a pókok dekorálták ki a helyiséget. Gondosan leszedegettem a pókhálókat az ablakáról és kikukucskáltam az utcára. A köd még mindig tombolt, és nem értem, hogy miért van ez. Megfordultam és elindultam Ábel szobája felé. Amikor benyitottam hozzá a szoba ajtaja nyikorogva nyílt ki. Elég ijesztő hangja volt, így beleborzongtam. Beléptem a szobájába és ott is üresség volt. Felnéztem a mennyezetre és egy magányos villanykörte lógott a falon. A villanykörte fénye vibrálni kezdett, mikor egyre jobban közelítettem felé. Próbáltam megfogni, de nem értem el. Körbe néztem a szobában és a sarokban megláttam egy széket. Megfogtam a széket és a villanykörte alá raktam. Felálltam rá és a villanykörte felé kezdtem kapkodni. Először nem bírtam elérni, aztán lábujjhegyre álltam és végre valahára elértem a lámpát. Hatalmas nagy fénysugár tört ki a szobában, én pedig lezuhantam a földre. Hallottam, hogy valaki szólogat engem a távolból. -Milla! Ébredj fel Milla! - szólogat egy női hang. Becsuktam a szememet, mert nem bírtam a fénybe nézni. -Milla! Tudom, hogy itt vagy! Térj vissza! -kiabálta megint egy hang. Az egyik karommal kitakartam a fényt és éreztem, hogy megmozdul alattam a talaj. Aztán elkezdtem zuhanni.

-Milla! -kiabálta ismét egy hang. -K....Kia...raa... - nyöszörögtem hallkan. Lassacskán nyitottam fel a szemhéjamat, és kezdett kitisztuni előttem a kép. Ahogy látom még mindig a kórházban vagyok és érzem valamikor átkötözhették a lábamat. Mivel egyre szorosabban feszült a lábamon a kötés. Jobbra néztem és láttam, hogy Kiara ott ül mellettem. A barátnőm sírva borult rám. -Hála istennek, még emlékszel rám! -örömködött. Miért ne, emlékeznék rá? Hiszen Ő a legjobb barátnőm. -Áb....Ábel...? -nem bírtam megszólalni. Teljesen kiszáradt a torkom és nyelni is alig bírok. -Később elmondom, előbb szólok a dokinak, hogy felébredtél. Olyan erős gyógyszereket kaptál, hogy pár napra kiütöttek Téged. -újságolta Kiara és elszaladt szólni egy orvosnak. Csodás. Az éjjeli szekrény felé nyúltam a telefonomért. Megkell néznem milyen nap van. Az egyik törött karomat jól bekötözték, így a jobb kezemmel hadonásztam. Végre elértem a telefonomat és megnéztem milyen nap van. "Az igen!"- mondtam magamban. Körülbelül egy hete fekhetünk bent a baleset óta. A sírás kerülgetett engem, és próbáltam nem kiborulni. Vajon mi lehet Ábellel? Ebben a pillanatban érkezett vissza Kiara egy orvossal. -Látom, egy kicsit jobban van már. -mondta a doktor úr. -Mi történt a balesetnél? Kérem mondjon valamit a vőlegényemről! -kérleltem Őt. Kiara oda sétált hozzám és megfogta a kezemet, tuti valami rossz hírt fog közölni az orvos. Szinte érzem. A férfi elkezdte a beszámolót: - Egy héttel ezelőtt nagyon súlyos autóbalesetet szenvedtek a fiatal emberrel. Nekimentek egy szalagkorlátnak és az autó totál káros lett. Mivel Ön időben kihívta a mentőket, így sikerült megmentenünk az életüket. Viszont Ábelnek vért kellett adni, hogy túlélje az éjszakát. Aztán súlyos fejsérülést állapítottunk meg nála. Pár napig nem emlékezett semmire, aztán egyik nap az Ön nevét mondogatta. -számolt be nekünk az orvos. -Bemehetek hozzá? -kérdeztem reménykedve. -Holnap reggel elvisszük megműteni, aztán meglátjuk. -informált engem. Csalódottan bólogattam és sírva fakadtam.