Milla

24.fejezet

Vajon túléli Javier?

Már órák óta itt ülünk a kórházban a műtőszoba előtt. Azt mondta egy nővér, hogy nemsokára kihozzák Javiert, csak túl sok vért veszített. Egyszer csak kirohant egy orvos a műtőből. -Tud valaki vért adni? -kérdezte a recepciónál az egyik nővértől. Ábellel felálltunk a székből és odamentünk hozzájuk. -Én tudok. -mondta egy női hang. Hátra fordultunk és megláttuk Dorinát a folyosón. -Nullás vére van. -vágtam rá gyorsan. -Jöjjön, akkor hölgyem! Hogy hívják Önt? -kérdezte a nővér és elindultak a folyosó végébe. Kiara visszajött a büféből két darab kávéval a kezében. -Történt valami? -kérdezte idegesen. -Javiernek több vérre van szüksége és képzeld Dorina felajánlotta az övét, mivel nullás. -számoltam be a barátnőmnek. -Ó istenem! – és Kiara teljesen meghatódott. Megöleltem a barátnőmet és jó szorosan tartottam. -Minden rendben lesz! -súgtam a fülébe.

Eltelt egy kis idő, mire Dorina visszatért hozzánk. Megláttuk és azonnal felé rohantunk. -Dorina! Hogy vagy? -kérdeztem tőle, és a kezébe nyomtam egy palackozott vizet. -Majd igyál sokat, hogy pótold a folyadékot. -utasította Kiara. -Jól vagyok, minden rendben. – mondta a lány és leült az egyik székre. -Hogy jöttél ide? Miért gondoltad meg magad? -kérdezte Kiara. -Úgy gondolom tartozom ennyivel. Apám majdnem kioltott egy életet... -válaszolta csendben. -Nem tudom mit mondjak erre, de a történtek ellenére, ki kell mondanom: büszke vagyok rád. -mondtam Dorinának. Ábel is visszatért, az előbb beszélgetett egy orvossal. -Most szólt a doki, hogy minden rendben lesz. Javier elegendő vért kapott, így hamar felfog épülni. -újságolta nekünk a csodás hírt. -Ó, hála Istennek! -Kiara megkönnyebbült. -Mikor mehetünk be hozzá? -kérdeztem Ábelt. -Amint felébred. -válaszolta és homlokon csókolt.

Egy óra telt el és még mindig kint várakoztunk a folyosón. Egy kicsit megéheztem, így azt találtam ki, hogy lemegyek büfébe enni valamit. Ábel is csatlakozott hozzám, de mielőtt elindultunk volna a többieket is megkérdeztük. Dorina egy kávét kért, Kiara pedig azt válaszolta, hogy jelen pillanatban nem bír enni. Hát azt elhiszem, eléggé húzós ez a mai. Ábellel vettünk magunknak egy szendvicset és leültünk az asztalhoz. -Nem gondoltam volna az exemről, hogy valaha életet fog menteni. -szólalt meg Ábel. -Hát, hallod, én sem! Totál ledöbbentem! – mondtam neki két falat között. -Akármennyire is rosszban sántikált, úgy látszik neki is jó szíve van. Ismerem Őt. -sóhajtott egyet. -Visszakaptuk a régi Dorinát, a végtelen kedves és aranyos lányt. Végül is unokatesók, úgyhogy érthető... Viszont nagyon meglepődtem, amikor megjelent. -közben bele ittam az üdítőmbe is. -Igazából... nemrég hívtam fel Dorinát... -vallotta be Ábel. -Mikor? -kérdeztem csodálkozva, majdnem kiesett a falat a számból. -Amikor elmentél mosdóba, gyorsan rácsörögtem. Közeli rokont kerestek és nullás vért kértek. Mondtam a dokinak, hogy azonnal hívom a segítséget. – számolt be az esetről Ábel. -Szép volt tőled szívem és Dorinától is, hogy eljött. -megsimogattam a szerelmem karját.

Napról napra egyre jobban van Javier, így hamarosan kifogják engedni a kórházból. Kiara örömében bulit rendez neki, ezért segítenem kell. Elmentünk mindenféle kiegészítőért és rózsaszín lufitól kezdve a pezsgőig mindent betuszkoltunk a kocsijába. -Nekem nem is csináltál ekkora felhajtást, amikor kijöttem Maxel a kórházból. -nevettem rajta. -Mi az új élet lehetőségét, az újjá születést ünnepeljük. -magyarázta Kiara. -Ehhez miért kellenek rózsaszínű lufik meg sütemények? -néztem hátra az ülésre. -Javier szereti a bulikat. Ne kérdezz már többet, figyelj tízes skálán mennyire szereted a bátyámat? -váltott témát Kiara. -Ez most, hogy jön ide? -kérdeztem vissza. -Válaszolj már! -sürgetett, közben a tekintete az úton volt. -Hmm... Tízes skálán egy millió. -válaszoltam neki és közben rá néztem. -Miért kérdezed? Valami gond van? – remélem, hogy nincsen. Ugye nem mondott rólam valami rosszat Ábel? -Ó, nem! Esküszöm minden oké, csak úgy kérdeztem. Úgy látom, nagyon szeretitek egymást. -kacsintott oldalra Kiara. Már kezd leesni miért hozta fel a témát Kiara. Amikor a kórházban vártunk Javierre, a széken ültünk én pedig rádőltem Ábelre. Ő azonnal megsimogatta az arcomat és úgy ültünk sokáig. Néha felálltunk és jól átöleltük egymást, néha csókolóztunk is. Aztán beszélgettünk párszor, de annál többször érintkeztünk egymással. Amikor a mosdóba kellett mennem, Ábel mindig elkísért az ajtóig és kint megvárt. Együtt mentünk le enni és inni. Egy percig se váltunk meg a másiktól. Ezek az apró gesztusok mindent elárulnak. Ahogy visszagondolok ezekre a momentumokra, világossá vált a számomra, hogy végleg egymásba szerettünk. Azt is tudom már, hogy többé nem akarok Nélküle élni és remélem ő is így érez irántam.