Aizen Sousuke tökéletes felesége

I. Miután Hirako Shinji hollowifikálódott

Közvetlenül a Turn back the Pendulum idején járunk, és egyből az események közepébe csöppenünk: láthatunk egy veszekedést Sousuke és a felesége között, ami Sousukére nézve igen jól végződik, valamint néhány alapvető információt is megtudunk a feleségéről és az állapotáról.

*

– Aizen hazudik neked, Umiko. Meddig akarod még tűrni? Megölte Hirakóékat, megölt egy csomó másik embert, de nem engedem, hogy te legyél a következő.

– Fogd be! – Yoruhime a fülére szorította a kezét. A hulló hó homályossá tette a látását, de az előtte álló nő vonásait még ki tudta venni, melyek annyira hasonlítottak rá, de a vicsorgás és a szikrázó szempár mégis idegenné tette magától. Yoruhime gyűlölte ezt az arcot és gyűlölte a helyet, ahol mindannyiszor megpillantotta. Hideg, sötét, havas utca volt egy lakatlan városban, közel a folyóhoz, egy híd körvonala derengett fel a távolban. Yoruhime a havas füvön állt, közel a csatornaparthoz, a másik, sápadt alak az úton, a házak ölelésében, és egyre közelebb ment hozzá; úgy szorította Yoruhimét a vízhez, hogy az többé nem tudott menekülni előle.

– Ne tettesd, hogy nem hallasz, Umiko! Figyelj rám! – A beszélő sárga szeme felszikrázott, természetellenesen sötét szemfehérjét is megvilágította. Kivicsorította a fogát, miközben elkapta a reszkető Yoruhime csuklóját és lerántotta a térdre esett nő kezét a füléről. A hó apró pelyhekben hullott, a pihék körültáncolták kettejüket a feltámadó szélben. Yoruhime kinyitotta a szemét és megpróbálta kitépni a kezét a szorításból, de a másik nő erősebb volt nála és nem engedte el.

– Ne hívj így! – kiáltott rá Yoruhime tehetetlenül. A név, amin a másik szólította, nem mondott neki semmit, mégis úgy érezte, képtelen elviselni, ha még egyszer hallani kényszerül. Mintha az, akivel szembekerült, egy másik személynek tekintette volna, figyelmen kívül hagyva mindent, amit mondott neki.

– Ez a neved – szögezte le a sárga szemű nő. A szél meglebbentette hosszú haját, ami pont olyan volt, mint az előtte térdelő Yoruhiméé, csak épp fekete helyett hófehér volt, összeolvadt a téli táj sápadt fehérségével. – Jól figyelj rám: Aizen átvert téged. Beszélhet bármit, ő csinált valamit a kapitányokkal és az embereikkel, téged megint csak megpróbál hülyének nézni. Gondolj magadra, kislány, és menekülj, mielőtt téged is elintéz. Hagyj ott mindent, segítek. – Egy rántással talpra állította a földön térdelő, reszkető nőt és közel húzta magához, a következő szavakat már közvetlenül a fülébe suttogta. – Megölöm a kedvedért és szabad leszel.

– Elég legyen! Ne beszélj ilyeneket! – Yoruhime kitépte magát a hasonmás meggyengült szorításából és hátrálni kezdett. – Ne mondj nekem ilyeneket Sousukéről!

– Felidegesítesz, Umiko. – A hollow kivicsorította a fogát, ezzel Yoruhime minden öröklött szépségét eltüntette az arcáról. – Ennyire elvette az eszedet?! Megmondtam, hogy maradj távol tőle, mert átver téged, miért nem veszed észre?! – Már kiabált, és dühével együtt mintha a hóesés is fokozódott volna. A feltámadó szélben kavarogtak kettejük közt a hópelyhek, Yoruhime se a házakat, se a köztük álló, fehér ruhás hollow-ot nem látta tisztán többé. El akart menekülni előle, otthagyni a néptelen várost, a vízpartot, azt a másik asszonyt, aki annyira hasonlított rá, de aki olyan borzaszó dolgokat mondott, akárhányszor nyitotta ki a száját. Úgy érezte, ha még egyszer meghallja azt a gyűlölt nevet, megbomlik; a hollow mindig Umikónak szólította, ami összezavarta és apránként félelmet keltett benne.

– Yoruhime vagyok – sikoltott, tiltakozása utolsó szikrájaként –, és nem engedem, hogy még egyszer hazudozz nekem Sousukéről!

– Én hazudok? Én? Elment az eszed! – A hollow követte őt, alakja kivált a hóesésből, a szeme fenyegetően izzott sötét szemfehérje közepén. Újra Yoruhime karja után nyúlt, de ő heves mozdulattal kikerülte és újabb lépést hátrált a csatorna felé.