Aizen Sousuke tökéletes felesége

V. Miután Aizen Sousuke családja megérkezett Hueco Mundóba

Előre ugrunk száz évet az időben és megérkezünk az Arrancar Archoz: Sousuke elhelyezi a családját Las Nochesben, mielőtt bármi rosszat csinálna Seireiteiben. Ezenkívül a kislánya megpróbál összebarátkozni egy arrancarral, lássuk, hogy sikerül.

Sousuke hosszú monológja, amikor Yoruhiméhez beszélt, zavarba hozott: hogy lehet ez a férfi ennyire tökéletesen manipulatív és hogy hazudhatott, miközben mélyen magában komolyan gondolta, amit mondott? Imádtam róluk írni és hatalmas örömet okozott, de ez a fejezet egyben össze is törte a szívemet a rengeteg elejtett dologgal: Yoruhimének fogalma sincs róla, milyen ember a férje és mit tesz vele, de nekünk, akik ismerjük Sousukét, van, és ez nagyon szomorú. 

További jegyzetek a fejezet végén.

*

Hueco Mundo végtelen fehérsége Yoruhimének a saját belső világát juttatta eszébe. A hófedte, elhagyatott város másképp volt kellemetlen, mint a hollow-ok birodalma; ott látszódtak a hétköznapi élet nyomai, Hueco Mundo azonban üres és élettelen volt, és ez az űr mintha még az érzéseket is kiszívta volna belőle.

Félt, amikor Sousuke őt és a lányukat átsegítette a gargantán, és a lába először érintette meg egy ablaktalan, fehér falú csarnok padlóját. Magához húzta a lányát, aki addig Sousuke kezét fogta, hogy megvédje, bár tudta, az apja mellett jobb helye lett volna. A mozdulat ösztönös volt, a közeg váltotta ki belőle, ami feszültté tette minden idegszálát. Még a levegő is valamilyen ismeretlen fenyegetést hordozott, Sousuke pedig arra készült, hogy kettejüket magukra hagyta ott.

Sousuke kézen fogta Tsukiyót és a feleségét, és kifelé indult velük a csarnokból. Yoruhime magától mozdulni sem tudott volna; olyan súlyos szellemi energia itatta át az épületet, ami a csontjáig hatolt és megdermesztette. Sousuke, érezve a tétovázását, megszorította a kezét, de nem pazarolta az időt nyugtató szavakra. Mindent, ami rájuk várt, épp elégszer beszélték meg, Yoruhimének nem maradhattak további kérdései, az asszony kétségei hiába támasztottak újabbakat minden megtett lépés után.

– Hová megyünk, papa? – nézett fel rá Tsukiyo, szorosabban kapaszkodva az apja kezébe. Ő is érezte az erős szellemi energiát, amitől Sousuke kétségtelenül megvédte őket a jelenlétével, de örökké nem tudtak rá támaszkodni.

Tsukiyo barna szemében félelem helyett érdeklődés tükröződött, mintha nem érzékelte volna a hely fenyegető voltát. Maradéktalanul megbízott a szüleiben, így nem gondolta, hogy bántódása eshet, amíg mellette vannak, ellentétben Yoruhimével, aki kételkedett a saját biztonságukban.

– Bemutatok nektek valakit, aki a távollétemben vigyázni fog rátok – mondta Sousuke és képes volt rámosolyogni a kislányra, de ő ettől nem lett nyugodtabb. Tovább szorongatta az apja kezét, maga elé nézett séta közben és figyelte, hogy fapapucsba bújtatott lába milyen ritmusos hangot kelt az üres folyosón.

– Tényleg muszáj elmenned? – kérdezte, nem nézve ismét az apjára. Sousuke nem egyszer beszélte már meg a helyzetüket a kislánnyal, de végtelen türelemről tanúbizonyságot téve még egyszer hajlandó volt megtenni. Megállt, leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön a csupán a derekáig érő Tsukiyóval és megfogta mindkét vállát, hogy magára vonja a figyelmét.

– Igen, de legfeljebb két napig leszek távol, szívem, utána többé nem hagylak titeket magatokra. Légy erős addig, vigyázz magadra és anyádra, én pedig vigyázni fogok rátok. Rendben lesz, Tsukiyo? – kérdezte szelíden. A lány összepréselte a száját.

Tizenkét éves volt, de gyerekesen ragaszkodott az apjához, mivel a kapitányi teendői miatt olyan keveset látta őt. Nem csupán vendég volt kettejük életében, Tsukiyo mégis úgy érezte, hogy még több időt és figyelmet kíván tőle, mint amennyit adni tudott, és megváltozott helyzetüket számításba véve aggódni kezdett az apja ígérete miatt: be tudja-e tartani és tényleg mellettük lesz ismét, vagy akkor látja utoljára, amikor, ahogy jött, egy átjáróban kilép a fenyegető fehér világból?