Aizen Sousuke tökéletes felesége

VII. Miután meggyilkolták Saitou Umikót

Néhány évvel a Turn back the Pendulum eseményei előtt járunk, az élők világában, ahol szemtanúi lehetünk egy élet kioltásának, később pedig első alkalommal találkozhatunk Yoruhimével.

Ez a fejezet Yoruhime hátterére fókuszál, az eddig megismert szereplők nem lesznek jelen benne. Rövid, de magyarázó rész, melyből kiderül, hogy került egy hollow a testébe. Yoruhime állapotáról a fejezet végén bővebben írok.

*

Saitou Umiko szülei sosem helyeselték, hogy a lányuk iskolába járjon. Csupán a nagybátyja közbenjárásának volt köszönhető, hogy Umiko látogatni kezdett egy lányiskolát, miután betöltötte a tizenkettőt, és többé nem volt kötelező tanulnia. A Saitou családnak nem volt fiú örököse, és a nagybácsi ragaszkodott hozzá, hogy Umiko később jó házasságot köthessen ne csupán a vagyonuk, hanem a tudása révén; tökéletes háziasszonyt és anyát akartak nevelni belőle, amire egy leányiskola teljes felkészítést biztosított.

Umiko apja nem helyeselte, hogy egy nő tanuljon, az anyja pedig a lány egészségét féltette: Umiko gyakran és gyorsan kimerült minden megterhelő tevékenységtől, így nem szívesen engedte őt egyedül a városban sétálni, különösen, mióta az idő hidegebbre fordult.

Umiko a csatornaparton sétált az ismét eleredő hóesésben. A délutáni órái véget értek, már sötétedett, mire elhagyta az iskolát, és fázott: bélelt kimonót viselt, a kezét mégis pirosra csípte a hideg. Óvatosan, lassan sétált a havas járdán, amit hosszú ideje nem takarítottak: Umiko nehezen tudott menni a bokáig érő hóban, minden lépését meg kellett fontolnia. Még nagyjából húsz perc sétára volt az otthonától, de ez a hóesés miatt beláthatatlanul hosszú időnek látszott. Egy babuszernyőt tartott a feje fölé, hogy a ruhája és a haja el ne ázzon, de így is hópelyhek tapadtak hosszú, épp csak alul összefogott hajába.

Umiko egy csendes, rendes, engedelmes tizenhat éves lány volt, akinek nem sok barátja akadt az iskolában: nehezen nyílt meg, szégyenlős volt, és zavarba jött, ha valaki a szemét vagy a haját dicsérte, így nem is akadt senki, aki elkísérje őt, miután a tanítás végén búcsút vettek egymástól. Csupán nyolcan voltak az osztályban, és a lányok jelentős része jobb családból származott nála. Más környéken laktak, mint Umiko, akinek a várost átszelő csatorna partján vezetett az útja, de az osztályban nem voltak szembetűnő különbségek köztük. Minden lány igyekezett a legjobbat kihozni magából és tündökölni a képességeivel a háztartástan- vagy kézimunkaórákon, ebben pedig a származás nem számított.

Umiko egy nemesi család egyetlen lánya volt, de nem voltak igazán gazdagok vagy befolyásosak, így ennek semmilyen előnyét nem élvezhette. A sorsa előre eldöntött volt; minél jobb házasságba kellett kerülnie, addig pedig fel kellett készülnie a szerepére. Tanult, hogy képes legyen egyedül is elvezetni egy háztartást, kifogástalanul tudjon viselkedni, és későbbi férje engedelmes, jó feleségévé váljon, de Umiko mindezt távol érezte magától. A szülei megelégedésére akart válni, de ha így tesz, rögtön másnap kiiratkozhatott volna a lányiskolából. Az anyja szerint otthon, mellette volt a helye, minden más elfoglaltságát feleslegesnek tartotta. Bár voltak szolgálóik, az anyja ragaszkodott hozzá, hogy Umiko segédkezzen a vacsorakészítésnél, így sietnie kellett: sötét volt, a főzés pedig sokáig tartott, és az apja nem szerette, ha késtek a vacsorával.

Umiko gondolatok nélkül sétált a vízparton, közben a szeme előtt táncoló hópelyheket nézte a ritkásan álló utcai lámpák fényében. A látványba beleszédült: szerette a havazást és sokáig tudta volna nézni, ha nem fázik annyira és ujjai nem gémberednek el egészen az ernyő nyele köré kulcsolódva.

Lassan, óvatos léptekkel tovább sétált, észre sem véve, hogy valaki haladt a nyomában. Egy férfi követte őt néhány méter távolságot tartva, mióta csak kilépett az iskolából, és le sem vette a szemét Umiko sötétkék kimonójáról, amit félig eltakart csípőig érő fekete haja és piros bambuszernyője.