Nézem. Nézem, ahogy még vöröslik,
A sok emléket, mi tengernyi.
Megannyi fa, mi belobbantotta,
Itt már nincs, mert elolvasztotta
A forró emlék, mi acélt folyadékká tette.
Kezed, ami a meleget adta nekem.
Nézem. Nézem a pirosló halat,
Mi úszna a vízbe, ha lenne tudata.
De nem tesz így, erre már képtelen.
Aranyhal volt, de mára véres lett.
A sok várakozás szabta testét azzá,
Amivé soha nem akartam, hogy válj.
Nézem. Nézem a törött tükröt, amiben
Tükörképem csalódottan figyel.
Miért? Miért nem dobod a fát a tűzre?
Miért nekem kell mindig ezt megtenned?
Mondd el, hogy miért csak várod.
Hogy a sült galamb a szádba másszon?
Nézem. Nézem a felhők ezreit,
Mi bizonygatják, volt itt valami.
De ezek egyre sötétebbek lesznek,
Míg eső formájában ki nem esnek.
S mikor leszakad fentről az ég is,
Akkor gondolkodok, mit csinálok én itt.
Nézem. Nézem sápadt szemeim,
Amikben a reményt látom elveszni.
Mosolygok, mert mosolyognom kell!
Nem akarom, hogy a rossz vigyen el!
Elterelem a figyelmem magamról,
S ez az oka annak, hogy ma se alszok.
Nézem. Mit is nézek egyáltalán?
Miért gondolom, hogy írsz talán?
Miért van az, ha én nem rakok,
Te se raksz már fát oda akkor?
Miért csak nézed, azt amit nézek?
Miért nem érzem azt, hogy élek?
