Cool For The Summer

• úgy hiszem •

Miután kisírtam az összes könnyem, lerogytam a helyemre és homályosan bámultam a felhőket az út alatt.

Senki nem várt a reptéren. Taxival mentem hazáig, London külvárosába. A lakótársam, Norah még dolgozott, így kicsit megkönnyebbülve nyitottam be a házba. Nem álltam még készen rá, hogy beszéljek bárkivel.
Egyetlen egy szót tudtam leírni Dávidnak, ami röviden és tömören összefoglalja a helyzetet és ami azóta is visszhangzott a fejemben: "Vége."
Pár másodperc után reagált is rá.

Öcsi: "Tudom, sajnálom. Itt vagyok, ha kellek. <3"

Nagyot sóhajtottam és elraktam a telefont.
Nem akartam semmi mást csinálni, csak fáradtan ledőlni a kanapéra és aludni.

- Lia! Itthon vagy?! - Barátnőm hangjára ébredtem a délutáni alvásból. Ezzel egy időben a harmadik lakó is, Pogo, a dalmata kutyus felugrott hozzám és összevissza nyalogatta az arcom. Alig örült, hogy visszatértem. 
- Sziasztok! - Barátnőm lehuppant a lábamhoz és eldőlt, úgyhogy már ketten feküdtek rajtam. - Nehezek vagytok! - Nevettem fel.
- De úgy örülünk neked! - Norah leparancsolta szegény Pogot a kanapéról, majd ugyanígy visszadőlt rám. - Milyen volt otthon? - Rövid, vörös, frufrus haját és színes csatokkal hordta, hatalmas kék szemeivel kíváncsian fürkészett.
- Hát...jó...- Több se kellett, hogy pityeregni kezdjek.
- Naaa! Kicsiszívem! Gyere ide!

Legalább egy óráig az ölében fekve meséltem neki az elmúlt hetekről. Hiányzott Máté. Borzasztóan hiányzott.

- Szerinted sem működött volna így?
- Nem tudom. Ismerek olyanokat, akik így is együtt maradtak, de olyat is, akik nem hisznek a távkapcsolatban.
- Sosem voltam olyan boldog, mint Vele.
- Ó, szívem!

Jobb lett, miután kibeszéltem magamból az összes bánatom. A terápiás délután alatt még főztünk együtt vacsorát és gagyi vígjátékokat néztünk, az mindig felvidít.

Teltek a hetek.
Sok új projekt várt, mindig volt mit csinálnom, szabad perceimben szintén igyekeztem lefoglalni magam, így a nyár utolsó napjai hamar elillantak.
Szinte minden nap bevillantak emlékképek, amiktől egyszerre hasadt meg a szívem és remegett meg a gyomrom.
Norah mindent megtett, hogy lelket öntsöm belém, ha látta, hogy megzuhantam.

Dáviddal minden nap adtunk életjelet egymásnak.
Mátéról nem beszéltünk. Egyetlen szót sem. Nem néztem egy streameket, nem voltam rá képes. Épp elégszer eszembe jutott, nem kínzom magam feleslegesen.

Olyan hamar ősz lett, hogy csak lestem. Csodálatos, londoni ősz.
Kezdtem jobban lenni, dolgoztam - de sosem éreztem munkának, nagyon szeretem amit csinálok - Norahval sok közös programunk volt, édesanyámékkal is sokkal többet beszéltem mint ezelőtt.

- Idén mi a terv karácsonyra? - Kérdezte Norah egyik délután. Minden évben máshogy telt a karácsony. Volt, hogy a szüleim aludtak itt, volt, hogy csak Dávid, de egyik évben Norah családjával töltöttem az ünnepeket.
- Hazamegyek.
- Fogadni mertem volna. - Nézett rám sokat sejtő mosollyal.
- Nem miatta! - Tényleg nem...na jó, miatta is.
- Persze, hogy nem.
- De ezúton szeretnélek megkérni, hogy Te is tarts velem! Légyszi! Úgy megmutatnám már Budapestet, szerintem imádnád.
- Legyen...de valld be, hogy miatta mész. Nekem nem kell hazudnod, magadnak meg méginkább ne tedd!
- Az elsődleges oka, hogy idén anyuékkal karácsonyozzak, mert hiányoznak.
- Jólvan, elhiszem. De azért majd mutass be neki!
- Nem akarok vele találkozni!

Másra sem vágyom, minthogy még egyszer érezzem az ölelését, a csókjait, láthassam a gödröcskéit az arcán, mikor nevet...