Cool For The Summer

• mesélek a bornak •

Egész éjjel forgolódtam, rémálmok gyötörtek és háromszor levert a víz. Hajnalban úgy döntöttem nem erőltetem tovább.

Leerőszakoltam a torkomon egy kis reggelit, majd csendben elkezdtem összeszedni néhány fontosabb holmim. Nem tudnám elviselni Dávid megvető pillantásait.

-    Szia Anyu! Pótkulcsot tettetek ki?

-    Szia Kincsem! Persze, ott van a szokásos helyén. Minek kell az neked?

-    Hazamegyek.

-    Történt valami?!

-    Dáviddal van egy kis nézeteltérésünk...ne is kérdezd, légyszi. Majd elmondom.

-    Rendben, nem faggatlak. Pár nap és találkozunk! De addig is béküljetek ki, nem érdemes haragban lenni. – Nem én haragszom, hanem ő.

-    Most kicsit külön kell lennünk. Puszi Nektek!

-    Puszi Lia!

Szomorúan folytattam a pakolászást. Tömegközlekedek úgyhogy nem cipelek haza mindent. Ideje volt Máténak is elmondani, miért nem fog vele szóbaállni a legjobb barátja.

Én: "Tudja. Sajnálom. Felemésztett, hogy hazudnom kell neki."

M.: "Mit reagált?"

Én: "Elkerül. Ideje hazamennem."

Bejövő hívás: M.

-    Most emiatt visszamész Londonba???! – Kiáltott kétségbeesett hanggal a telefonba.

-    Mi?! Dehogyis! Hazamegyek, Szentendrére. – Megkönnyebbült sóhaj a vonal túlsó végén. Ez azthitte itt hagyom szó nélkül?!

-    Ja...oké. Akkor jó. Akkor...majd találkozunk? - Félénken kérdezte, szinte dadogott. Összeszorult a szívem.

-    Találkozunk, persze! Ne haragudj, hogy eljárt a szám. Kibaszottul bűntudatom van.

-    Megtudta volna, nekem sem esett jól titkolózni előtte. Remélem nem végérvényesen utált meg.

-    Nem hiszem, hogy utál. Csalódott, hogy a háta mögött csináltuk. És igaza van.

-    Megpróbálok beszélni vele.

-    Sok sikert. Most leteszem, majd beszélünk. Szia!

-    Szia!

Dávid tényleg került. Egyszer sem futottunk össze mióta bevallottam neki az igazat. Még aludhat, szóljak neki, hogy hazamegyek vagy úgysem érdekli?

Tanácstalanul álltam a szobája előtt.

Végül nem volt merszem bekopogni. Hagytam egy üzenetet a konyhapulton.

Mélabús hangulatban utaztam hazáig. Abszolút figyelmen kívül hagytam a körülöttem lévő embereket, a zajokat, még a tájat is csak üveges tekintettel pásztáztam.

A pótkulcsot megtalálva benyitottam a házba. Reméltem, hogy megúszom sírás nélkül, de a fülesemben elindult a 'Mesélek a bornak' és onnantól nem volt megállás. Záporoztak a könnyeim, eldőltem az ágyamon amiben három éve nem feküdtem és álomba sírtam magam, ismételten.

Sok nem fogadott hívást jelzett a telefonom, sajnos Dávidé nem volt köztük. Anyukám háromszor keresett, Máté csak írt soksok kérdőjelet és szomorú emojit.

Egyedül éreztem magam Dávid testvéri szeretete nélkül. Emiatt még Máté is háttérbe került, sőt minden amit még erre a nyárra terveztünk.

Két napig egyáltalán nem volt kedvem kimozdulni. Mikor a szüleim hazajöttek kiderült, hogy még mindig maradt könnyem amit elsírhatok a vállukon.

Elmeséltem nekik, hogy mennyire sajnálom, amiért évekig haza se néztem, hogy mennyire megzuhantam az exem miatt és ezután a munkába temetkeztem, hogy Dávid legjobb és 10 évvel fiatalabb haverjába fülig belezúgtam és mindezt titokban. Azt már ne is említsük mennyire félek attól, hogy pár hét múlva itt kell hagynom ismét mindenkit, mert London vár.

-    Kincsem, senki nem haragszik rád! – Egy tábla csokival a kezemben feküdtem a kanapén, fejemmel anyukám ölében.

-    Dávid igen. És én is magamra.

-    Meg fog békélni. Neki is mindig fontos volt a boldogságod, akárcsak nekünk. – Sóhajtottam egy nagyot és inkább csendben néztem tovább a TV-t.

Szentendre nagyon szép. Mesésen szép. Nyáron viszont nehéz elviselni a tömeget. Vettem egy jegeskávét, majd elindultam a titkos búvóhelyemre. Innen beláttam a várost, a Dunát, kiskorukban Dáviddal mindig ezen a dombon játszottunk vagy éppen csak chilleztünk egy fagyival a kezünkben.

Próbáltam meditálni, hogy elcsendesedjenek a gondolataim.

- Anyukád mondta, hogy itt leszel.

- Hát Te?! - Zavart tekintettel néztem Dávidra. Leült mellém a fűbe.

- Bocsánatot akartam kérni.

- Ugyan miért? Nem tettél semmi rosszat. Ellenben én hazudtam neked. Nagyon sajnálom. Nem így terveztem.

- Egyedül az bánt, hogy nem én hoztalak össze Titeket. - Mosolygott rám.

- Tessék?! Máté azt mondta megtiltottad neki, hogy egyáltalán rám nézzen.

- Meg hát. Mert ő sem egy szent. Neked pedig volt elég csalódásod...de a nézéséből egyértelmű volt, hogy odavan érted.

- Az érzés kölcsönös. - Elpirulva lesütöttem a szemem.

- Gondolom ne kérdezzem mi lesz, ha visszamész.

- Ne kérdezd. - Mindenki tudja mi lesz. Belehalok.

- Akkor nem lenne jobb minden percet kihasználni? - Igaza van.

- Dehogyisnem. Csak hát...

- Gyere, menjünk haza, pakolj össze pár cuccot és indulunk.

- Hova?!

- Egerbe.

Nem hittem, hogy komolyan beszél.
Elöntött a boldogság és vigyorogva Öcsikém nyakába ugrottam.
Máté meg fog lepődni, az biztos.