Peti és én

8.fejezet

Másnap reggel nehezen kászálódtam ki az ágyból, majd a tegnap esti események átgondolása szinte letaglózott. A szívemet nehéznek éreztem, tudtam, hogy ez lesz az első nap anélkül, hogy Peti velem lenne. Amikor elindultam az egyetemre, minden apró részlet újra felidézte az emlékeimet a vele töltött időről. Mintha még mindig hallanám a hangját, még mindig érezném az ölelését, és még mindig láttam volna a mosolyát. A tanórák alatt szinte minden apró dolog emlékeket ébresztett. Ahogy beléptem egy-egy terembe, azonnal eszembe jutott, hogy azon a helyen is ott volt Peti, amikor együtt tanultunk. Minden sarkon úgy tűnt, hogy mindenfelé őt látom. Még az ebédszünetben is nehezemre esett az evés, annyira képtelen voltam elhesztni azt a tényt, hogy Peti nem lesz ott velem az ebédlőasztalnál. Mintha egy sötét köd borult volna az érzéseimre. A gondolatok örvényleni kezdtek a fejemben, és egyre jobban a magány érzései hatalmasodtak el rajtam. Mintha minden színt kiszívtak volna a világból, egyre erősebb késztetést éreztem, hogy megszabaduljak bármiféle érzelemtől. A kétségbeesés szorítása minden mozzanatomat elfogta, és egyre inkább nehezemre esett lélegezni. Minden egyes érzelmem, minden egyes gondolatom, minden egyes emlékem a boldog időktől Petivel egy fájdalmas, elviselhetetlen kínt váltott ki belőlem. Az emlékek, még mindig a szívemben őriztem, most úgy tűntek, hogy szinte kínoznak. Minden mosolyra, minden nevetésre, és minden csodálatos pillanatra, amit együtt töltöttünk most olyan fájdalmas volt visszagondolni. Ahogy egyre jobban elkezdtem emlékszem elveszni a sötétségben, a gondolataim és elkezdtem összekeveredni. Egyre inkább elvesztettem a valósággal, egyre bizarrabb és furább minták kezdtek megjelenni a fejemben. A gondolataim és képim egyre több, egyre szürreálisabb irányba indultak. Mintha szinte egy álomban lennék, amiből képtelenül lennék kiszakadni. A valóság egyre inkább megnyúlt és eltorzult, és már képtelen voltam megkülönböztetni a képzelgését a valóságtól. Ahogy a szürreális képek egyre intenzívebbek és szokatlanabbak lettek, hirtelen bevillant előttem a legszebb emlékem Petiről. Egy olyan pillanat volt, amikor együtt sétáltunk egy ősszel egy erdőben, és az aranyló színű levelek között. Az érzéseim újra támad a mellkasomban, és egy pillanatra olyan volt, még mindig érezném Peti mintha boldogan mellettem. Azonban túl nagy volt az érzelmi terhelés, és pár pillanattal később elszédültem és elájultam. Lassan kinyitottam a szememet, és zavartan pislogtam körül. Nem emlékeztem pontosan, hogy mi is történt, és a fejem még mindig kótyagos volt. Felülve körülnéztem, és rájöttem, hogy egy ismeretlen helyen vagyok. Lassan a környezetemre vettem, és rájöttem, hogy egy sötét és üres szobában vagyok. A hely körülöttem ismeretlen és kísérteties volt. Ahogy a félelem egyre erősebbé vált, egyszer csak egy villanykapcsolászaj hallatszott, és egy világító villanykörte gyulladt fel a felső sarokban.  Egy orvos lépett be az ajtón. Ahogy az orvos odalépett hozzám, látta az arckifejezésemet, és rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. -"Sokáig volt eszméletlen. Most egy kórházban van. Pánikrohama volt", mondta gyengéden. Próbáltam mély levegőt venni, ahogy az orvos szavai lassan leülepedtek az agyamban. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabban és erősebben ver, ahogy a pánik még mindig próbált magának utat törni a tudatosságom felszínére. -"Pánikroham?" Suttogtam némi megdöbbenéssel. Az orvos odahúzott egy széket, és leült mellém, miközben én még mindig próbáltam visszanyerni az önkontrollomat. -"Igen, pánikrohama volt." Ahogy az orvos szavai eljutottak az agyamig, hirtelen újra előttem tűntek fel a közös emlékek Petivel. A boldog pillanatok, amelyet együtt töltöttünk, és az érzelmek, amelyeket egymás iránt éreztünk. Ekkor azonnal világossá vált előttem, hogy ezek az emlékek voltak azok, amelyeketől olyan szédülés és pánikroham tört rám. A félelem újra eltöltött, ahogy ráébredtem, hogy a közös emlékek Petivel okozhatt ák a pánikrohamomat. A gondolataim újra szanaszét szaladtak, és egyre inkább elvesztettem a kontrollt önmagam fölött. Az orvos megértő pillantással nézett rám, és látta, hogy mennyire zaklatott vagyok. Felállt, és odament egy kis szekrényhez, majd néhány gyógyszert vett elő. -"Itt van néhány nyugtató, amit vegyen be. Segíteni fog megszüntetni a pánikrohamot és a félelmet." Az orvos adott nekem egy kis pohár vizet, és hozzá néhány tablettát. Beledobtam a szájamba, majd nagy nehezen lenyeltem őket. Éreztem, hogy a nyugtatók elkezdtek működni a testemben, és lassan a pánikroham elmúlik. -"Jól vagy?", kérdezte az orvos szelíden. Bólintottam, és még mindig próbáltam visszanyerni az önuralmam. A szédülés elmúlt, és már képes voltam világosan gondolkozni. -"Igen, már jobban vagyok", suttogtam újra. Az orvos látta, hogy visszanyertem az önuralmam, és megnyugodva mosolygott. -"Jó rendben. Most már nyugodtabb vagy. Hadd beszéljek veled pár dologról."