Peti és én

7.fejezet

A nap végén megcsendült a csengő, és az osztályban mindenki sietni kezdett a dolgára. Amikor ott álltam a folyosón, váratlanul megéreztem Peti jelenlétét a hátam mögött.Megfordultam, és azonnal megláttam Peti-t. A szemében szomorúság tükröződött, ami a szívembe hasított. Tudtam, hogy nincs sok időnk hátra, mielőtt el kell válnunk egymástól.Peti közelebb lépett hozzám, és átölelt. Az ölelése erősebb volt, mint korábban, és  én belélegeztem mint a levegőt...Egy darabig egymást ölelve álldogáltunk, és ez a pillanat különös módon szorosan kötött össze bennünket. Bár mindketten tudtuk, hogy nemsoká szétválunk, mégis meg akartuk tartani ezt a néhány múló pillanatot, mielőtt hivatalosan is búcsút veszünk egymástól. Ahogy még mindig egymás öleltük, Peti megszólalt, és a hangja elcsuklott az érzelmektől. -"Zalán, azt hiszem, eljött az idő." Az elhangzó szavak szíven szúrtak, mintha egy tőrt mártottak volna a szívembe. Tudtam, hogy igaza van, bármennyire is nem akartam elengedni. -"Még pár percet hadd lássalak, kérlek." Peti bólintott, és az ölelése még szorosabbá vált. Mintha mindketten próbáltunk volna minél több időt eltölteni együtt, még ha csak néhány perc is volt hátra. Peti ekkor hirtelen elhúzódott egy kicsit tőlem, és könnyes szemmel rám mosolygott. -"Te emlékszel még arra az első napra, amikor találkoztunk?" Ránéztem Petire, és azonnal visszagondoltam arra a napra, amikor először találkoztunk. -"Persze, hogy emlékszem. Az a nap volt, amely megváltoztatta az életemet. Te is emlékszel?"  Peti bólintott és egy könnycsepp gördült végig az arcán. -"Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Számomra ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott... amikor rád találtam. A világ legjobb barátjára!" Ahogy ott álltunk egymást átölelve, a könnyek szabadon potyogtak az arcunkon. Peti-nek nehezére esett megtartania magát, ahogy próbált nem remegni az érzelmektől.-"Mennem kell!", mondta Peti végül gyenge hangon, és próbálta elengedni az ölelését, de én nem engedtem el. Ahogy egyre képtelenebb voltam elengedi Peti-t e, közelebb léptem hozzá, és az egyik kezemet az arcához érintettem.-"Nem akarom, hogy elmenj", mondtam, majd könnyes szemmel az ajkára helyeztem az ajkamat, és hosszan megcsókoltam őt. Egy pillanatig engedtem az érzéseimet, de ahogy elvált a szánk, rájöttem, hogy nem lett volna szabad megtennem.-"Istenem, ezt nem kellett volna", mondtam szégyenkezve. -"Csak... azt kívánom, ne kellene elmenned", mondtam halkan, és éreztem, hogy egyre inkább erőt vesz rajtam a kétségbeesés.Peti egy percig rám nézett, a szemeivel a szememet fürkészte, majd közelebb hajolt hozzám és ő is visszacsókolt, erősebben, mint amire számítottam. A csóknak egyre hevesebbé vált. Peti keze az arcomra tévedt, a hajamat simogatta, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre csókoltam őt. Az idő mintha elpárolgott volna körülöttünk, és csak mi maradtunk egymás karjában.Tudtam, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy így magamhoz ölelhessem Peti-t és minden pillanatot ki akartam élvezni.Miután néhány perccel később végül szétváltak az ajkaink, egyre jobban tudatosult bennünk, hogy most jött el az idő. -"Soha nem felejtelek el." Mondtam neki fátyolos szemmel, miközben átöleltem újra.Peti is szorosan átölelt, és az arcomat a nyakához szorította, az arcán könnyek gördültek végig.-"Ezerszer hívj majd fel, írj nekem, ígérd meg", suttogta, és éreztem, hogy remeg az érzelmektől. Lassan elengedtük egymást, még mindig szorosan egymással szemben álltunk. -"Megígérem!" Mondtam neki halvány hangon, miközben az arcára pillantottam. Mindketten némán álltunk ott pár pillanatig, majd Peti lassan megfordult és elindult, még mindig nem nézve vissza. Ahogy figyeltem őt, ahogy egyre távolodott, erősen szorított a szívem, és nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott és bámultam, ahogy egyre távolabb került tőlem.Minden porcikám azt kívánta, hogy utánaszaladjak, és visszahúzzam magamhoz, nehogy elmenjen, de tudtam, hogy ez nem megy. Peti tovább lépdelett, mígnem már messziről is alig lehetett látni őt az utcán.