𝐅𝐨𝐠𝐚𝐝𝐣𝐮𝐧𝐤 (Jimin fanfiction)

8. 𝐫é𝐬𝐳

Az első néhány óra elég egyhangúan telt, hiába voltak velem a barátaim, a bennem lévő ürességen ez mit sem változtatott. Bár azt mondhatnám minden rendben, de sajnos nincs, és nem is tudom mikor lesz valaha.

Az ebédnél Taehyung mellett ülök és csendben hallgatom ahogy Chaeyung és Jin azon veszekednek hogyan kell finom forrócsokit készíteni. Hyein a lépcső melletti zugban telefonál az apjával aki épp üzleti úton van, Tae az egyetlen aki az ebédjével van elfoglalva. Engem túlságosan lefoglalnak a gondolataim.

- Haram! Hahó. Hallassz?

Tae hangja visszaránt a valóságba és realizálom, hogy valószínűleg épp hozzám beszélt.

- Mi? Mondtál valamit? -rázom meg fejem.

- Igen, azt kérdeztem mért nem eszel, de látom a szavaim süket fülekre találtak. -kuncogott.

- Bocs, nem figyeltem, ne haragudj.

- Ugyanmár, sosem tudnék rád haragudni. -legyintett- Van valami baj? Furcsán viselkedsz mostanában.

Kijelentése kissé meglepett, végig is néztem a többieken, hogy segítséget kérjek vagy megerősítést abban Tae mennyire téved, de annyira el voltak foglalva a forrócsokiról kimchire áttért veszekédessel, hogy azt se vették volna észre ha egy bomba robban fel mellettük. Így egyedül maradtam ebben a kínos szutiációban.

- Nem, nincs semmi baj. Miért lenne? Csak fáradt vagyok, ennyi. -vontam meg vállam.

- Biztos csak ennyiről van szó?

- Igen. Miért még miről lenne?

- Nem tudom. Mióta azzal a krumpliképűvel lógsz kb semmit sem mondasz el nekünk.

- Krumpliképű? -nem bírtam ki, hogy ne nevessek rajta- Miért hívod így?

- Mert ez a legkedvesebb forma ami kitelik tőlem. Jobb mintha nagyképű egomániásnak hívnám nem? -vont vállat- Erről jut eszembe, hol van a kis barátod? -tekintett körbe- Nem jött ma suliba.

Most, hogy mondja... tényleg. Eddig őszintén szólva fel sem tűnt nekem. Lefoglalt, hogy a saját nyomoromban tengődjek. De igaza van, Jimin tényleg nem jött iskolába, pedig reggel még úgy volt, hogy később találkozunk. Mondjuk az is igaz, hogy nem mondta mennyivel később. Taehez hasonlóan én is körbenéztem de senkit nem láttam a "menők" asztalánál csak Yunat és sleppjét, még Jimin barátai se jöttek be az utolsó napra. Ez azért így elég fura.

- Mért engem kérdezel? Honnan kéne tudnom, hogy hol van? Nem köti az orromra minden lépését.

- Komolyan? Pedig mostanában annyit lógtok együtt, hogy azt hittem már szájfényt is cseréltetek. -jegyezte meg cinikusan, elég gonosz hangnemben.

Enyhén tátott szájjal néztem rá miközben egyáltalán nem akartam elhinni, hogy ezt tényleg ő mondta nekem. Szinte hallottam a törést, amit a szívemben okozott ezzel. Hirtelen még eldönteni se tudtam, hogy sírjak rajta vagy inkább nevessek. Mikor rájött, hogy valójában nagyon is kimondta amiket valószínűleg el akart nyomni magában ijedten nézett rám.

- Istenem Haram, annyira sajnálom. Én nem úgy gondoltam. -itt már a többiek is újra aktiválódtak és figyelni kezdték kialakuló veszekedésünket.

- Nem úgy? Akkor mégis hogyan? -emeltem meg hangom pont annyira, hogy ne mi legyünk a mai nap legnézettebb műsora- Nem hiszem el, hogy ezt pont te mondtad nekem Kim Taehyung. És még azt hittem a barátom vagy. -elrohantam.

- Ne! Haram várj! Beszéljük meg!

Hiába kiabált utánam, nem álltam meg. Nem érdekelt a többi óra sem, kirohantam az épületből és egyenesen hazamentem. Az utat hazáig végig sírtam, az emberek az utcán jól meg is bámultak, azon tűnődve vajon mi bajom lehet. De nem érdekelt. Tae a lelkembe gázolt, ráadásul egy olyan dolog miatt amihez egyébként semmi köze. Nem értem miért baj az, hogy én úgy döntöttem adok egy esélyt Jiminnek bizonyítani, hogy valójában nem olyan ember, mint amilyennek mutatja magát. Ebben mi olyan nagy bűn? Oké, ők nem kedvelik, na és? Ez még nem azt jelenti, hogy nekem is automatikusan utálnom kell. Végülis miért kéne? Nem is ismerem, ahogy ő sem engem. Hogy utáljak egy olyan személyt akiről azt sem tudom kicsoda? Majd ha okot ad rá utálni fogom, de még hogy, de addig, mi értelme? Nem értem. Én vagyok az aki mindvégig csak jót akart és mégis én jövök ki rosszul a dolgokból. Furcsa egy világot élünk.