𝐅𝐨𝐠𝐚𝐝𝐣𝐮𝐧𝐤 (Jimin fanfiction)

10. 𝐫é𝐬𝐳

Emlékszem, gyerekként imádtam a hóesést, egész évben arra vártam mikor esik már újra, teljesen kikészítve anyát és apát a nyavajgásommal. Most, kevés olyan dolgot tudnék mondani amit annyira utálok, mint a havazást. Nem tudom, talán még mindig szeretném ha nem kötnének hozzá borzalmas emlékek. Hiszen minden a nyavajás hó imádatommal kezdődött. Annyiszor megbántam azt a napot, százszor kívántam bárcsak máshogy csinálhatnám, hogy hagy kezdhessem újra, tisztalappal. De soha nem kaptam esélyt változtatni a múlton, pedig ha tehetném megváltoztatnám. Az idő múlásával rájöttem és elfogadtam, hogy ezzel a teherrel örökké együtt kell élnem és cipelnem szívem fájdalmát, egészen a sírig. Csak abban nem vagyok biztos képes leszek-e kitartani a legvégéig. Más talán ezt sose értheti meg, de úgy élni a mindennapjaidat, hogy közben folyton azt kéred az élettől változtasson a múlton, nem egyszerű, és nem eresztő folyton maró fájdalommal jár. Néha azon kapom magam, hogy elgondolkozom talán jobb lenne a világnak nélkülem. Mármint ezzel nem azt akarom mondani, hogy most fogom magam és eret vágok, de ha mit tudom én sétálás közben vagy iskolába menet elütne egy busz vagy valami örülnék neki. Tudom óriási fájdalmat okoznék ezzel anyámnak és pont emiatt nem is teszek semmit, csupán néha jól esik eljátszani a gondolattal.

.....

A városban járkálva elfog egyfajta keserűség, főleg mert annyi ember van az utcákon. Családok, párok, kisebb nagyobb baráti társaságok, ünnepi hangulatban jól szórakozva élvezik a szűnni nem akaró hóesést és széles mosollyal arcukon megállnak 1-1 kitelepült éneklő banda elé. Itt Seoulban, sőt egész Koreában szokás, hogy évszak és ünneptől függetlenül tehetséges zenészek simán csak kipakolnak egy megtetsző utca részre és elkezdenek hazai vagy külföldi dalokat énekelni. Vannak köztük igen csak tehetségesek is, bevallom néha én is meghallgatok 1-1 dalt jobb napjaimon. Most természetesen a karácsonyi dalok vannak előnyben, még az üzletekben is ezek hallhatóak a hangszórókból. Viszont nekem most nincs hangulatom ehhez, így addig megyek míg egy kihaltabb városrészre nem érek. Itt már jóval kevesebb az ember, így nyugodtabban el tudok merülni gondolataimban. Kis idő után telefonom rezegni kezd hírt adva arról, hogy valaki keres. Csak anyám az, ezért nem veszem fel. Írok neki egy üzenetet, hogy vacsorára otthon leszek és hogy ne aggódjon. Majd újra zsebem mélyére süllyesztem mobilom.

Nem is figyelek arra merre megyek, csak hagyom, hogy lábaim vigyenek előre. Mire újra felemelem fejem teljesen ledöbbenek hol is kötöttem ki. Szívem nagyot dobban, lábaim a fagyott betonba gyökereznek. Keserű érzés kerít hatalmába és hirtelen szédülni kezdek, mint aki pánikol egy rablógyilkos miatt. Fejemben azonnal megszólal egy vész sziréna, ami azt üvölti meneküljek. Meg is fordulok, hisz gyomrom már nem bírja ezt az egészet, de mielőtt elszaladhattam volna teljes erőből nekiütközök valakinek. Bocsánatot kérek miközben a semmiből jött idegen megtart nehogy az ütközés miatt a földre essek. Szörnyen szégyellem magam viszont nevetése túl ismerősen cseng fülemben ahhoz, hogy fejvesztve akarjak elrohanni innen. Ez a hang felkelti érdeklődésem ezért megrázom fejem és igyekszem összeszedni magam, legalább annyira, hogy ha kell felismerhessem. Felnézek rá, de teljesen ledöbbenek. Megszokott mosolya arcán pihen, aranyszőke haját fekete sapka fedi, téli kabátjában úgy néz ki mint egy jól megtermett medve de még így is sikerül felismernem őt. Az, hogy itt találkozunk teljesen lesokkol. Ő viszont szemmel láthatóan jól szórakozik rajtam.

- Szia paradicsomos lány! -köszönt széles vigyorral.

- Te meg mi a frászt keresel itt?

- Ejnye már, hát így kell köszönteni egy barátot?

- Bocs, csak... Annyira hihetetlen, hogy itt vagy. -fogom meg homlokom- Nem hittem volna, hogy itt találkozunk.

- Megértelek. A temető bejárata nem épp a legmegfelelőbb helyszín egy baráti találkozóra, de nézd a jó oldalát.