𝐅𝐨𝐠𝐚𝐝𝐣𝐮𝐧𝐤 (Jimin fanfiction)

7. 𝐫é𝐬𝐳

A kocsi hátsóülésén ülve az ablakon keresztül bámulom a nagy pelyhekben záporozó hópelyheket, miközben a rádióból karácsonyi dalok szólnak. Lelkiszemeim előtt elképzelem magam a korcsolyapályán, ahogy könnyedén végig siklok a jégen miközben mindenki engem néz. Már csak a gondolatra is széles mosoly terül el arcomon, amit anyám a visszapillantó tükröből kísér figyelemmel. Apa a vezetőülésben magabiztosan fogja a kormányt míg én századjára is megkérdezem, hogy ott vagyunk-e már. Az autópályáról lekanyarodva már messziről kiszúrom a koripálya villogó fényeit, ami határtalan izgalommal tölt el és azonnal a mellém bedobott táskához nyúlok s igyekszem minél hamarabb kiszedni belőle a korcsolyámat. Ám mielőtt sikerülne felhúzni lábamra kiesik kezemből, pont apa ülése alá. Próbálom egyedül kihalászni, de nem megy. Ekkor elönt a méreg és hisztizni kezdek, anya azonnal a segítségemre siet, de ő sem éri el, majd végül apa próbálkozik. S mikor pont elérné felhangzik egy végtelennek tűnő dudaszó és egy élesen világító fényszoró elvakít mindent. Majd egy nagy csattanás és vége.

Minden egyes alkalommal ugyanakkor riadok fel álmomból, soha nem tart egyetlen másodperccel sem tovább. Sírnom kéne, de helyette már csak zihálok. Régóta nem megy már a sírás, nincs más csak egy nagy üresség. Órámra nézek, ami lassan vánszorog előre de mivel így is fél hetet mutat úgy döntök jobb ha nem maradok itt tovább. Így megtörlöm homlokom az izzadságtól és a fürdőbe megyek. Egy gyors zuhany és némi smink, hogy emberibbnek tűnjek, és már a konyhában is vagyok. Anya épp egy telefont intéz, ezért szótlanul a hűtőhöz megyek és kiveszek egy üveg narancslevet. Ahogy a többi napon most is megpróbálok lelépni de ezúttal nem sikerül, anya észrevesz és leint, hogy maradjak. Kedvetlenül ülök le a pulthoz és türelmesen kivárom, hogy anya befejezze a telefonon folytatott tárgyalást. Tíz percig hallgatom, hogy az ügyfele miként szeretné beperelni a volt férjét és miért követel tőle kártérítést, majd lezárva a diskurzust anya leül mellém.

- Hogy aludtál kincsem? -jaj ne ezt most ne.

- Jól. Ne haragudj anya de mennem kéne. -ismét bepróbálkoztam de visszanyomott a székbe.

- Haram, tudom mennyire nehéz számodra ez az időszak de az nem megoldás ha folyton elmenekülsz itthonról.

- Nem menekülök csak sok volt a dolgunk a suliban. Tudod jól, hogy a végzős évfolyamhoz tartozom és nekünk kellett megrendezni az utolsó karácsonyi partit, ami mellesleg ma van, és ezért mentem be mindig olyan korán. Azért óra közben csak nem csinálhattuk.

- Haram. -tudom, átlát rajtam mint egy szitán, tisztában van vele ez csak egy nyamvadt kifogás, abszolút nincs köze a partinak semmihez, és ahogy a nevem is kiejti mindent elárul.

- Ne haragudj anya de mennem kell. El kell érnem a buszt. Ma hamarabb végzünk a buli miatt, majd jövök. Szia, szeretlek!

Szó szerint kisprinteltem a házból és a bekamuzott busz helyett gyalog indultam el az iskola felé. Úgyis van időm beérni, jót fog tenni egy kis séta, legalább kiszellőztetem a fejem.

Kb félúton egy fekete Kia állt meg mellettem, minek lakkozása túl ismerős volt ahhoz, hogy emberrablónak higyjem. Bár az már nem egészen volt világos miért állt meg és mit keres errefelé. Mondjuk úgy ez nem az ő környéke. A következő pillanatban letekerte az ablakot és halvány mosollyal kidugta fejét rajta.

- Jó reggelt paradicsomos lány! Csak nem a suliba tartasz?

- De. Mit keresel itt?

- Csak erre jártam. -vont vállat- Elvigyelek?

- Csak nem te is ugyanoda mész? Újabb titkos táncóra?

- Ccsshh ne olyan hangosan! -pisszegett le- És nem, most nem a suliba megyek, van egy kis dolgom. De szívesen elviszlek ha gondolod, a kapu előtt kiraklak.