Cseszd Meg! {+18}

14.

Trinity:
Néhány nappal ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni, hogy Ryder és én egy kocsiban üljünk. Legutóbb, amikor ilyen történt, az egész utat jeges feszültség ölelte körbe, miután végre őszintén beszéltünk a kettőnk között történtekről. Akkor egy szót sem szóltunk egymáshoz, mind a ketten inkább a némaságba burkolóztunk, jobbnak láttuk, ha nem feszegetjük tovább a határokat. Nekem pedig komoly érzelmekkel kellett közben megküzdenem magamban. Most viszont nincs feszültség, ami határozottan jó. Az utóbbi napokban még azt is megkockáztatnám, hogy jól érzem magam Ryder társaságában, képesek vagyunk normálisan elbeszélgetni, még nevetni is együtt és ami a legfontosabb, hogy nincs semmiféle feszültség.
Na jó, ez talán nem teljesen igaz. Negatív feszültség valóban nincs köztünk, de elég két másodpercnél tovább egymás szemébe néznünk, hogy tudjuk, mire vágyik a másik, amikor túl sokáig vagyunk egymás közelében. Hiába uralkodunk magunkon, a testünk egyértelműen reagál a másikra, de nem tartok ettől, ugyanis tudom, hogy nem jöhet szóba köztünk testi kapcsolat. Egyszer már megégettem magam Ryder által, nem hiányzik még egy, még ha úgy is tapasztalom, hogy tényleg sokat változott az első évünk óta. Ugyanis ezt is kár tagadnom. Ryder az eddig tapasztaltak alapján, sokkal másabb, mint az első alkalmunkkor volt és bár sikerült megbocsátanom Rydernek, a komolyabb második esély még mindig kérdéses számomra. Ahogy pedig mondtam, a testi kapcsolat szóba sem jöhet, bármennyire is hat rám Ryder kisugárzása.
Az egyetlen dolog, ami kicsit aggaszt jelenleg, az egy másfajta feszültség, amit ma tapasztaltam a házban. Legalábbis, ha jól érzékeltem a konyhában.
- Képzelődtem, vagy tényleg volt egy kis szikra a konyhában közted és Zack között, amikor bementem hozzátok? - nézek az utat figyelő fiúra, mert szeretném tudni, hogy mi is történt köztük valójában.
Reggel, amikor bementem, Zack és Ryder egész közel álltak egymáshoz és egyértelműen valami komoly dologról volt szó, az említett feszültséget pedig a testtartásukból érzékeltem leginkább és abból, ahogy egymás szemébe néztek. Persze nem mentek egymásnak és a hangjukat sem emelte meg egyikőjük sem, nem tűnt teljesen komolynak, de arra épp elég volt, hogy én felfigyeljek rá.
- Szikra? Nem - mosolyodik el a szóhasználaton. - Feszültség? Egy kicsi - pillant rám a pirosnál és a tekintetéből ki tudom olvasni, hogy ennek mi volt az oka.
- Miattam, igaz? - kérdezem az arcát fürkészve.
Ryder szemében nevetés csillan és a mosolya is szélesedik a kérdés hallatán, amit kicsit sem értek, egészen addig, amíg meg nem szólal:
- A gáz az, hogy még csak nem is orrolhatok Zackre emiatt. Elvégre ez csak azt bizonyítja, hogy mennyire jó gyerek, hogy helyén van a szíve. Nem haragudhatok rá, amiért állja a szavát és vigyáz a barátaira - rázza meg a fejét. - Igen, a helyzet az, hogy Zacknek feltűnt, hogy tegnap amikor hazaértünk, mi kicsit elmaradtunk tőlük az előszobában. Ahogy az is, hogy utánad mentem a konyhába, miután a fiúk az alkoholfogyasztásról érdeklődtek. Tartott tőle, hogy esetleg bepróbálkoztam nálad, vagy olyat tettem, amit nem kellett volna. Ami azt illeti, egész cuki, hogy így véd téged - nevet fel, mire a vállába bokszolok.
- Ne légy seggfej! - szólok rá, amitől csak jobban nevet.
- Eszemben sincs - ingatja megint a fejét. - Zack jó barátom, fontos nekem és komolyan rendesnek találom, hogy így figyel rád, de ne tegyünk úgy, mintha valóban lenne beleszólása a kettőnk dolgába. Most őszintén, Trinity, ha valaha úgy döntenél, hogy megint lefekszel velem, akkor engedélyt kérnél hozzá Zacktől? Vagy tőlem elvárnád, hogy engedélyt kérjek?
Abban a pillanatban, hogy a két kérdése kiszalad a száján, látom az arcán, hogy meg is bánja a dolgot. Valószínűleg rájött, hogy valamelyest érzékeny téma felé evezett, de ezúttal már nem ér annyira fájdalmasan, mint az ért volna hetekkel ezelőtt. Akkor még nem értettem, mi történt kettőnk között, most viszont már tudom. Nyilván maga az emlék és az akkor átélt lelki fájdalom nem lett kellemesebb, de legalább már értem, mi történt valójában. Vagyis részben értem. Azt egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mi okozhat Ryderben olyan távolságtartást, hogy amint mélyebb érzelmi köteléket érez egy lánnyal, ő menekülőre fogja, de ez már nem is az én dolgom. Anno az esténk azért volt érzékeny pont, mert nem kaptam meg azt a lezárást, amire szükségem lett volna, hogy teljesen tovább tudjak lépni, de ez a csatabárd elásásával megtörtént, így nem is kapom fel a vizet a kérdéseken. Ráadásul nem szívesen ismerem be, de igaza van. Ha ő és én még egyszer megtörténnénk, nem kérnénk engedélyt senkitől miatta. Zack az én érdekemet nézte, amikor azt mondta, hogy a védelme alatt állok, de Ryder is és én is felnőtt emberek vagyunk, valójában senkinek semmi köze a nemi életünkhöz, sem ahhoz, hogy azt kivel osztjuk meg. Tudom, hogy ezt valójában Zack is tudja, de a jelek szerint azért komolyabban veszi a dolgot, mint azt hittem, hogy fogja. És őszintén elönt a bűntudat emiatt, mert nem akarok feszültséget generálni Ryder és Zack között. Tudom, hogy a két srác mennyire szereti egymást minden hülyeségükkel együtt, nem akarom, hogy én legyek az, aki éket ver a barátságukba és közéjük.
- Nem - felelem neki végül és attól, hogy nem akadtam ki, annyira meglepődik, hogy rám kapja a tekintetét, pedig már elindultunk a zöld lámpánál. - Nyilván nem kérnék engedélyt és nem is várnám tőled sem, hogy engedélyt kérj. Én is tudom, hogy felnőtt emberek vagyunk, senkinek nincs köze ahhoz, hogy kivel és mikor bújunk ágyba. Már nem mintha ennek a veszélye fenyegetne minket - vetek rá jelentőségteljes pillantást és látom, hogy a szája sarka megremeg, ahogy próbálja elfojtani az ettől ismét rátörő cinikus mosolyát. - De Zack csak engem akar védeni. Amikor belementem abba, hogy hozzátok költözöm én is, akkor ígérte meg, hogy a védelme alatt állok, csak ehhez tartja magát.
- Tudom - bólint ezúttal komolyan - és ahogy mondtam, nem is orrolok rá emiatt. Tudom, hogy Zack mennyire becsületes, ha megígér valamit, akkor ahhoz tartja is magát. Jó barát. De nem járhat folyton a nyakamra, csak mert kettesben lát minket - pillant rám a szeme sarkából egy másodpercre, de aztán azonnal ismét az útra figyel. - Elástuk a csatabárdot és innentől fognak minket néha kettesben látni, mert nincs gond köztünk és úgy, hogy egy házban lakunk, ráadásul egy helyen is dolgozunk - biccent az út felé, az általánosra utalva - ez elkerülhetetlen és ezt neki is megmondtam. Ebből fakadt némi feszültség, amit láthattál is, amikor beléptél hozzánk. Elmagyaráztam Zacknek, hogy ez van és hogy amúgy sem irányíthatná a farkam, ha úgy hozná a sors, hogy mi ketten megint egy ágyban kötünk ki, aminek a veszélye ugyebár nem fenyeget - néz rám most ő sokatmondó pillantással, de úgy teszek, mintha ezt nem venném észre és ő is gyorsan folytatja. - Amúgy is tudnia kéne, hogy te Trinity Cooper vagy, nem lehet irányítani téged. Ha valamit akarsz, akkor azt megszerzed és ez alól a férfiak sem kivételek. Szóval rendes Zacktől, hogy tartja magát a megígérthez, de egy kicsit lazítania kellene. Mi ketten épp újra megismerjük egymást, az, hogy néha pár pillanatra kettesben vagyunk, még nem jelent egyet azzal, hogy épp a konyhaasztalon dugunk - jegyzi meg, mire fenyegetőn megemelem a mutatóujjam.
- Légy jófiú, épp ismerkedünk egymással - fordítom most én ellene az ő szavait, de az igazság az, hogy ebben a helyzetben én nem vagyok az, aki jó kislányként viselkedik.
Legalábbis fejben.
Nem tehetek ellene, de ahogy példának hozta a konyhaasztalt, a fantáziám akaratlanul is beindul. Tudom, hogy a szívem érdekében nem jöhet szóba újabb menet közte és köztem, mégis megjelenik a fejemben a kép, ahogy Ryder megcsókol és közben a konyhaasztalra dönt. A teste fölém tornyosul, az izmai megfeszülnek a hévtől és vágytól, én pedig...
Szedd össze magad!
A szigorú hang a józanabbik felem, amelyik a nap minden egyes órájában Ryder második esélyét latolgatja. Ez az, amelyik hideg fejjel gondolkodik és nem hagy hülyeséget csinálni, például az asztalon szexelni Ryderrel.
A fenébe is, igaza van Ezrának és a barátaimnak! Túl feszült vagyok és ez a feszültség a fantáziámra is hatással van. Mázli, hogy Ryder megint az utat figyeli, különben sosem mosnám le magamról előtte, hogy kettőnkről fantáziáltam. És így feltűnésmentesen tudok pozíciót is váltani, ugyanis a kép annyira intenzíven jelent meg a fejemben, hogy a testem is adott bizonyos reakciókat. Szerencse, hogy időben leállítottam magam, különben igen kellemetlen helyzetbe keveredtem volna. Átkozom magam, amiért még mindig ennyire nagy hatással vagyunk egymásra. Kár, hogy az ember teste nem minden esetben emlékszik arra, hogy a szíve mekkora fájdalmat szenvedett el egy igéző szempár által.
- Nyugalom, viselkedek - emeli fel az egyik kezét védekezőn. - Csak a te szavaiddal és a tényekkel élek.
- Kigúnyolod őket - jegyzem meg, mert pontosan tudom, hogy miért ismételgeti a szavaimat.
- Inkább emésztem őket - közli, rám nézve egy újabb pirosnál és a hangja és a tekintete is olyan komoly, hogy hirtelen meg is lep vele. - Jelenleg túl nagy a tét ahhoz, hogy kigúnyoljam ezt a kijelentésed, amikor egyértelmű, hogy a testünk még mindig reagál a másikra. Ez a része sosem változott és ezt mind a ketten tudjuk.
Az a baj, hogy ebben megint csak igaza van. Utálhattam én bármennyire is őt, miután megbántott, ha a közelemben volt, a mellkasomban forró nyomás keletkezett és a testem reagált a jelenlétére. Ettől pedig csak jobban utáltam, mert ahogy mondtam: a testem sosem emlékezett arra, hogy szegény szívem mennyire megsínylette ezt a srácot. Ő pedig sosem titkolta, hogy mekkora hatással vagyok rá, csak a hülye nem veszi észre a dolgot. Ryder abban a pillanatban rám hangolódott, hogy meglátott és a szomorú az egészben, hogy én is rá. Néha, amikor épp mazochista pillanatomban voltam a fájdalmas búcsú után, elképzeltem, hogy vajon mi lehetett volna kettőnkből, ha Ryder nem tör össze úgy, ahogy tette. Ezt a rossz szokásomat szerencsére hamar kinőttem, amint emlékeztettem magam arra, hogy a múlton való rágódás csak árt az embernek és igyekeztem ezt a meg nem történt képet bezárni abba a ládába, amibe az egész másnap reggeli eseményeket is bezártam a démonjaim mellé. De ettől még az, amilyen hatással vagyunk egymásra, megmaradt. Mert bár az emléket el lehet temetni, az érzéseinket nem tudjuk elzárni. És az, hogy vágyunk egymásra, egy elég erős és heves érzés, ahogy azt az előbb is megtapasztaltam. Ahogy az is az volt, hogy mennyire kedveltem.
- Talán nem változott, de jelentéktelennek tekinthető, ha nem engedünk annak, amit a testünk akar - döntöm a fejem az ablaknak, de nem szakítom meg vele a szemkontaktust. - Márpedig a borzalmas baklövés napja túl nagy sebeket ejtett ahhoz, hogy csak úgy fejest ugorjak az újrakezdésbe veled.
- Így nevezed? - kérdezi az arcomat fürkészve. - Borzalmas baklövés napja?
Nem terveztem, hogy ezt a nevet elárulom, de kicsúszott a számon és már nem tudom visszaszívni. Szeretném, de ez lehetetlen és hirtelen megint szűkösnek kezdem érezni az autót. Arról az estéről még mindig nem könnyű beszélni, mert ahányszor feljön, eszembe jut az is, ahogy Ryder rám nézett. Tényleg olyan volt a tekintete, mint aki nem emlékezett semmire az előző estéből, a hegekből a hasamon és arról, hogy mennyire jó volt együtt. Legalábbis addig a pontig, amíg az ajtajához nem értem. Amint kiléptem a szobájából és még egyszer utoljára visszanéztem rá, láttam az arcán, hogy rájött, mekkora törést okozott nekem és mennyire megbánta. Ő is látta a könnyeket a szememben és az egyik legfájdalmasabb az egészben talán éppen ez volt, hogy tudta, mit tett, meg is bánta, mégsem jött utánam. Simán hagyta, hogy olyan állapotban eljöjjek tőle, még csak nem is próbált megállítani vagy bocsánatot kérni. Most már tudom, hogy miért, hogy mi játszódott le benne, és nem fogom visszaszívni azt, hogy úgy gondolom, azóta rengeteget változott és mostanában még jól is érzem magam a társaságában, de ez az emlék akkor sem fog bekerülni a legvidámabb élményeim közé. És akkor, abban a pillanatban tényleg életem baklövésének éreztem azt, hogy lefeküdtem vele, hogy engedtem a vágynak, ami felé vonzott.
Mai fejjel már szeretném azt mondani, hogy erősebbé tett és józan ésszel tudom, hogy az az este mennyire fantasztikus volt, már nem gondolom az estét hibának, de a másnap reggelt szívesen kitörölném kettőnk múltjából.
- Így hívtam a történtek után - találom meg a hangom nagyot nyelve. - Amikor kisétáltam a szobádból, így is éreztem, egy hatalmas hibának, amit nem kellett volna elkövetnem. Ma már tudom, hogy az este nem volt az - nézek vissza a szemébe a kezemről, amire lecsúszott a tekintetem. - A közös éjszakánk nem volt hiba, az fantasztikus volt, de össze voltam törve, amikor a nevet adtam és azóta nem becéztem át - vonok vállat sután és látom a szemében, hogy mennyi érzelem fut át benne.
Érdekes, hogy mennyire jól tudja álcázni mindazt, ami benne rejtőzik, de olykor mégis milyen jól lehet látni a szemein a belső harcait. Ebben hasonlítunk. Bármennyire is szeretném minden érzésem elrejteni, nekem sem sikerül mindig és én valahogy pontosan érzem, amikor Ryder ki tud belőlem olvasni bizonyos dolgokat.
Égkék szemeiben látok dühöt, szégyent, elkeseredettséget, bánatot és őszinte megbánást, de az utolsót leszámítva, egyik sem ellenem irányul. Mindezt magával szemben érzi és ezt a szavaival is alátámasztja.
- Tudom, hogy semmit nem számít, de én meg életem legnagyobb hibájának nevezem mindazt, ami reggel történt - szólal meg rekedtesen és most ha akarnám, sem tudnám belemagyarázni, hogy gúnyolódik, cukkol vagy szórakozik, mert egyértelműen látszik rajta, hogy őszinte abból, ahogy megfeszülnek a vonásai. - És annak is érzem - teszi hozzá, majd megköszörülve a torkát, megkérdezi: - Miért nem mondtad el soha a bátyádnak? Ő biztos, hogy szétrúgta volna a seggem. Meg is érdemeltem volna.
Aznap, amikor sírva visszaértem a Charityvel közös kolesz szobánkba, megfordult a fejemben, hogy felhívom a bátyámat. De nem azért, hogy beköpjem Rydert, vagy bosszút álljak rajta, hanem mert szükségem volt rá. Arra, hogy Garrett a karjaiba zárjon, emlékeztessen rá, hogy semmi baj nincs velem, olyat éltem túl, amibe más belehal és a hegeim csak ennek a bizonyítékai, nem kellemetlen emlékeztetőjegyek. A testvéremre volt szükségem, nem a bosszúra. A meleg, szoros ölelésére, amit mindig ad, amikor megérzi, hogy szükségem van rá. Fel akartam hívni és ki akartam sírni magam a vállán, mint régen, amikor kisgyerekek voltunk és nekem valami nagyon nyomta a lelkemet. De aztán Charity odajött hozzám és Garrett helyett is megölelt. Annyira váratlanul ért a dolog, hogy hirtelen reagálni sem tudtam, aztán meg úgy kapaszkodtam belé, mint egy hajótörött az egyetlen csónakba. Charity ott volt nekem, akkor fordult meg a kapcsolatunk, onnantól lettünk barátok. Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy ő és én már nem utáljuk egymást, mint a kapcsolatunk elején.
Tiszta fejjel pedig már tudtam, hogy mekkora hülyeség lett volna felhívni Garrettet. Ha megtudta volna, akkor biztos, hogy Rydernek annyi és a bátyám is bajba került volna, azt meg még annyira sem akartam. Egyébként sem vagyok bosszúálló típus. Kivétel ezalól az az eset, ami végképp összehozott minket Charityvel. Akkor bosszút álltunk a srácon, aki bántott, de mentségemre legyen mondva, hogy szemét, hazug dolgokat híresztelt rólam és az egész kampusz előtt igyekezett a háttérből megalázni. Ő megérdemelte azt, amit kapott, de alapesetben tényleg nem szokásom a bosszúállás. Mivel én magam is igyekszem túllépni a múlton, ezért nem foglalkozom olyanokkal, hogy hogyan tudnék visszavágni azoknak, akik ártottak nekem. Különben is az a legjobb bosszú, ha az ember a rossz dolgok után is mosolyogva képes élni tovább az életét. A szándékosan szemét embereknek ez igazán nagy érvágás tud lenni.
- Aznap, amikor megtörtént a dolog, fel akartam hívni - ismerem be - de nem azért, hogy neked ártsak, hanem mert szükségem volt a bátyámra. Végül ez Charity miatt elmaradt, aztán pedig rájöttem, hogy csak a csapaton belül generálna feszültséget a dolog és a bátyám is bajba kerülhetne, ha esetleg neked megy emiatt. Ráadásul magamnak köszönhettem a dolgot, az én saját feladatom volt feldolgozni és tovább lépni, nem takaríthatott Garrett helyettem. Ez az én harcom volt. A hokicsapat szárnyalt, Garrett éppen kezdett megkedvelni téged is a kezdeti surlódás ellenére, én pedig nem szoktam bosszút állni. Nem akartam gondot - rázom meg a fejem. - Most meg már felesleges lenne belemenni a dologba. Egy nap talán elmondom. Ha te és én leszünk olyan kapcsolatban, hogy Garrett is láthat minket kettesben és rákérdez erre a pálfordulásra, akkor talán elmondom neki, hogy mi volt köztünk ez az egész és hogyan lyukadtunk ki oda, ahova, de eddig ilyesmire nem volt szükség. És ha teljesen őszinte akarok lenni, egy részem szégyellte is magát - mosolyodom el szomorúan. - A szavaiddal annyira az elevenembe találtál, hogy azután kellett egy kis idő, hogy visszanyerjem az önbizalmam, önmagam. Volt bennem némi félsz, hogy ha elmondom Garrettnek, akkor a hegeimmel kapcsolatban is kiborulok megint - vallom be, pedig erről még annyira sem beszéltem eddig, mint a többi részletről, pedig igaz.
Ryder pillantása, a szavai tényleg összetörtek és rendesen megtépázták akkor egy időre az önbizalmam. Szerencsére addigra már tudtam, hogyan bánjak el a démonjaimmal, így nem tartott végtelenül sokáig a küzdelem ellenük, de kellett pár nap, mire helyre tettem magam.
A vallomásomtól viszont Ryder szemében még nagyobb fájdalom csillan, mint az előbb és hatalmasat is kell nyelnie, mielőtt megint megszólal.
- Amikor azt mondtam, hogy borzalmasan érzem magam amiatt, amit veled tettem, azt őszintén mondtam - néz farkasszemet velem, én pedig egyszerre várom, hogy végre zöldre váltson a lámpa és akarom, hogy még jó darabig piros maradjon. - Sosem akarnék bárkit bántani, főleg annyira nem, hogy bármi miatt szégyellnie kelljen magát. Főleg nem téged, Trinity. Esküszöm, hogy ha tehetném, akkor visszamennék az időben és másképp csinálnék mindent, jól felképelném a fiatalabb énem, hogy még véletlenül se lökjön el magától, de erre nem vagyok képes - nyel megint nagyot, mintha egy gombócot próbálna eltűntetni a torkából. - Viszont azt megígérem, hogy ha valaha megkapom a második esélyt, akkor mindent megteszek majd azért, hogy jóvátegyem valahogy, akárhogy azt, amit tettem. És szeretném, ha tudnád, hogy ez, amit most látsz, nem egy álca - nyúl a kezemért és valamiért én nem húzom el, hagyom, hogy a hatalmas kezébe vegye az enyémet. - Nem azért mutatom olyannak magam, amilyennek az utóbbi napokban, hogy adj egy második esélyt, aztán megváltozzak. Amit látsz, az én vagyok, az, akivé értem és érek minden nap. Azt mutatom neked, aki vagyok. Talán te látod a legjobban, hogy kivé váltam az első évünk óta, hogy mennyit változtam. Nincs trükk, vagy csel és nincs semmi kényszer. Ha meghozod a döntést, azt akarom, hogy őszintén tedd meg és azért, mert úgy gondolod, hogy kész vagy rá, mert kíváncsi vagy a többi részemre. Szeretném, hogy amennyiben méltónak találsz rá, a mostani Rydernek adnád a második esélyt, nem annak a kisfiúnak, aki voltam. Mert tényleg megváltoztam.
Nem tudom, miért, de a szavai egyszerre szorítják a mellkasom, öntik el azt melegséggel és emelik meg a pulzusom. Az, ahogy a szemembe néz, az a rengeteg intenzív érzelem, a remegő hangja, ahogy kapaszkodik a kezembe, ahogy állja a szemkontaktust...
Tudom, hogy igazat mond. Nem tudom, miért vagyok ennyire biztos benne, de egyszerűen érzem, hogy nem megjátssza magát a második esély reményében, hogy már nem az a kisfiú, hogy a mostani énje tényleg szeretné azt a második esélyt. Lehet, hogy azért is vagyok ebben ilyen biztos, mert továbbra sem rejti véka alá azt a felét, amelyik félreérthető megjegyzéseket tesz és nem titkolja, hogy vágyik rám, de az biztos, hogy egy kis hang bennem azt súgja, hogy Ryder tényleg ennyire más az első évünkhöz képest. Máris nem tudok neki második esélyt adni, mert ahhoz, hogy mélyebb kötődést meg merjek engedni kettőnk között, ahhoz át kell gondolnom még egyszer ezt az egész dolgot, de vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne lássam, mennyire más most ő. Arról gőzöm sincs, hogy az érzéseimet, amiket az utóbbi napokban rendszeresen felkavar, valaha tudom-e majd rendszerezni, viszont abban egyre biztosabb vagyok, hogy teljesen eltaszítani sem akarom őt, ahogyan eddig tettem. A legjobb talán egy arany középút lenne, akkor is, ha a második esély ötletét esetleg elvetem végül.
- Tudom - nyögöm ki nagy nehezen. - Tudom, látom, hogy más vagy, hogy milyen vagy most ahhoz képest, akivel összegabalyodtam anno. Érzem és látom, de... még időre van szükségem, hogy eldöntsem, mi legyen a második eséllyel. Hogy eldöntsem, mennyire engedhetlek közel magamhoz. Lehet, hogy barátok sosem leszünk, hogy ennél közelebb nem fog menni - remeg meg a hangom akaratlanul is, de nagy levegőt véve összeszedem magam. - Az utóbbi napokban jól elvagyunk, de nem tudom, hogy...
A hátunk mögött álló autó sofőrje ráfekszik a dudára, amivel nem csak félbeszakít engem, hanem a frászt is rám hozza. Zöldre váltott a lámpa és nekünk nem tűnt fel, így ezzel az udvarias gesztussal jelezte, hogy húzzunk a francba. Ryder káromkodik egyet az orra alatt, majd bocsánatkérőn felteszi a kezét a mögöttünk lévőnek és gyorsan elindul.
- Már az is jó kezdés, hogy látod, megváltoztam - szólal meg pár perccel később megint és a szája sarkában halvány mosoly jelenik meg. - Kis lépés, de fontos lépés. A döntésre pedig megígértem, hogy megkapod az időt, amire szükséged van, ehhez pedig tartom is magam. Nincs gond, kivárok. Egészen türelmes fickó vagyok, csak hogy tudd.
Nem hittem volna, hogy ebben a helyzetben, egy ilyen beszélgetés után még képes leszek rá, de az utolsó mondatával sikerül megnevettetnie és ez neki is látványosan tetszik. Még akkor is mosolyog, amikor leparkol az általános iskola parkolójában és kiszállunk. Megegyezünk, hogy a kocsinál találkozunk, miután mind a ketten végeztünk, hogy együtt menjünk haza, aztán elválnak útjaink, de nekem eszembe jut valami, amikor már félúton vagyok a bejárathoz. Szerettem volna megköszönni a fuvart, de ez elmaradt a beszélgetések közben, így irányt váltok és gyorsan Ryder után megyek, de mire utolérem, ő már bent van. A kezem a kilincsre teszem, hogy bedugjam a fejem és utána szóljak, de az üvegen keresztül látom, ahogy egy kislány a lelátóról leugorva, Ryder karjaiba veti magát. Nem tudom, ki ő. Úgy tudtam, fiú csapatot edz, de a kislány olyan ragyogó mosollyal fogadja Rydert és olyan rajongással néz rá, hogy azon kapom magam, hogy csak állok és én is mosolyogva nézem őket. Ryder megpörgeti a kicsit a levegőben, amitől az nevetni kezd és a fiú is villant egy szeretettel teli mosolyt. Megint melegség jelenik meg a mellkasomban, ahogy figyelem őket és rá kell jönnöm, hogy igaza van a belső hangomnak, amelyik kiállt Ryder mellett a változását illetően: ez a fiú egészen más, mint az, aki megbántott régen. Azt hiszem, hogy bőven lesz mit átgondolnom azzal a második eséllyel kapcsolatban.