Cseszd Meg! {+18}

10.

Trinity:
- Nagyon csendes vagy - szólal meg Charity a volán mögül, úton a kórházba Kyle-hoz. - A napokban folyamatosan az vagy. És a házban is jobban bujkálsz, mint korábban. Még a legutóbbi konfliktusotokhoz képest is, ami Max miatt volt. Történt valami? - pillant rám, s a hangjából csak úgy árad az aggodalom.
Nem kell ránéznem, hogy tudjam, hogy milyen tekintettel néz rám. Őszintén, nem is bírok. Valahogy a szívószál tanulmányozása, amit Kyle újabb zöldséges turmixába tettem, annyira leköti a figyelmem, hogy képtelen vagyok róla elnézni.
De az is lehet, hogy csak a napokban történt váratlan őszinteség utóhatásait érzem még mindig magamon és emészt a bűntudat, amiért nem mondtam Charitynek ezt az egészet. Akartam. Viszont egyelőre képtelen voltam. Még én magam sem fogtam fel, hogy mi történt a héten Ryder és köztem a tanteremben. Azt sem tudom, hogy most hogyan is érzek mindezzel kapcsolatban, az érzelmeim jobban csapongnak, mint hosszú ideje bármikor. Nem tudtam volna elmesélni a történteket, mert utána az érzéseimről is kellett volna beszélnem és biztos, hogy Charity feltett volna egy csomó olyan kérdést, amire nem tudtam volna válaszolni. Talán most sem tudok majd, de már muszáj vagyok kibeszélni magamból, mielőtt felemésztem saját magam. Ezért is jön olyan jól, hogy terveztem mára egy látogatást a kórházba, mert így meghallgathatom Kyle véleményét is, a barátnőmével együtt.
Bár egy részem folyamatosan azzal jön, hogy nem biztos, hogy bölcs döntés éppen Ryder legjobb barátjának a véleményét meghallgatni a fiúval kapcsolatban, kivételesen nem hallgatok erre a felemre. És nem azért, mert teljesen elengedtem mindent, ami történt csak azért, mert Ryder bevallotta, hogy miért viselkedett úgy ahogy, bocsánatot kért és azt állítja, hogy szándékosan soha nem ártana nekem. Ennyitől még nem fog elmúlni a seb, amit okozott bennem. De amikor hazaértem és egy forró zuhany után kicsit higgadtabban belegondoltam, eszembe jutott, amikor Derek azt mondta, hogy Ryder már nem ugyanaz a hülye gyerek, aki volt. Ezt Ryder is hangsúlyozta nekem, de egyértelmű, hogy ő mindenképp ezt állítaná magáról a saját érdekében. Ezért kell kikérnem egy külső szemlélő véleményét, ehhez pedig a legjobb barátjánál senki nem is lehet jobb alany. Kyle mindig is reálisan látta Rydert, annak ellenére, hogy tűzbe menne érte. Megmondta neki, amikor hülye volt és a saját bevallása szerint, jól helyre tette azután, hogy velem elszúrta a dolgokat. Ha valaki, akkor ő őszintén tud majd válaszolni a kérdéseimre és elmondani a véleményét minderről. Charityre pedig szükségem van, hogy az én és közben mégis laikus szemével lássa a dolgot. Ő pontosan tudja, hogy milyen rossz állapotban voltam, miután hazaállítottam Rydertől, mellettem állt, amikor fel kellett dolgoznom a történteket, így tudnom kell, hogy Charity milyen véleményen van a fiúról és az állítólagos változásáról.
Nem tudom pontosan, hogy milyen válaszra számítok és mit szeretnék hallani tőlük, de azt igen, hogy kettőjük gondolatait kell hallanom kettőnkről. Mármint, úgy kettőnkről, hogy a múltunkról és arról, hogy hogyan látják most Rydert. Másról nem lehet beszélni, mert ha Ryder oldalára dől is a mérleg a beszélgetés végén, akkor is fel kell dolgoznom a hallottakat és el kell döntenem, hogy kész vagyok-e adni neki egy esélyt arra, hogy legalább egy normális szintre felhozzuk a viszonyunkat. Ugyanis beismerni is furcsa az elmúlt viharos időszakaink után, de ez is eszembe jutott. Hiszen tényleg elmondta, hogy sajnálja és ahogy rám nézett és remegett a hangja, úgy tűnt, hogy komolyan gondolja. Ráadásul, amikor beköltöztünk hozzájuk, azt mondtam Rydernek, hogy felnőttek módjára, szeretném normálisan kezelni ezt a helyzetet és évek után lehet, hogy ideje lenne lezárni ezt köztünk. Főleg azok után, hogy megkaptam a bocsánatkérésem és a válaszokat a kérdéseimre, még ha ez hatalmas port kavart is bennem. Olyan port, aminek köszönhetően magamba is néztem. Végeztem egy önvizsgálatot is, mert bár ő tört össze engem, én is benne voltam abban, hogy az együttélés ennyire nehezen ment és ezen szeretnék változtatni, bárhogy is alakul majd köztünk a dolog. A srácok befogadtak minket, amiért végtelenül hálás vagyok, így nem szeretnék úgy élni abban a házban, hogy bujkálok az egyik lakótársam elől és folyamatos feszültség lengi be a szobákat, ha mind a ketten bennük vagyunk. Szeretném tényleg otthon érezni magam, amennyire ez lehetséges és ehhez a saját hozzáállásomon is változtatnom kell. Nem szabad ennyire negatívan szemlélnem Ryder minden egyes tettét, ahogy azt csináltam és ahogy ezt hozzám is vágta a Kaylee által kialakult veszekedésünkkor.
Fáj beismernem, de tény, hogy nem sok jót láttam a tetteiben. Mondjuk az is igaz, hogy ő meg előszeretettel feszegette a határaimat és komolyan kikezdte olykor az idegeimet, de akkor sem támadhatok neki azonnal, minden kis botlásért. Bármi lesz is a mai beszélgetés végére a döntésem vele és a második esély lehetőségével kapcsolatban, azt már most megfogadtam, hogy megpróbálok nem minden tettében rosszat látni. Az ő, a barátaink és a saját érdekemben. Tuti, hogy ez eleinte nem lesz egyszerű, de mindent megteszek azért, hogy mindez működjön és nem olyan megoldásokkal érem majd ezt el, hogy inkább Dereknél éjszakázom, ahogy azt mostanában annyiszor tettem.
Lassan szóra nyitom az ajkaim, hogy válaszoljak Charitynek, de akkor meghalljuk, hogy valamennyivel távolabb megint dörög az ég, amitől én összerezdülök.
- Az időjárás az orrom alá dörgöli az érzéseim - morgom, s egy hatalmas sóhaj ki is szakad belőlem.
Alapvetően nem félek a vihartól, sőt szeretem is nézni egy biztonságos helyről, de a héten folyamatos viharok taroltak a városban, mintha csak nekem akarna beinteni az idő az otthoni helyzet miatt. Ma végre legalább nem szakad az ég és nem fúj el a szél, ha kilépek a házból, de a fülledt levegő és a mennydörgés itt maradt nekem, emlékeztetve rá, hogy mennyi minden kavarog bennem. Mintha amúgy, csak úgy el tudnám felejteni ezt...
És a még bosszantóbb az egészben, hogy ettől az időtől felelevenedik bennem az is, ami a tanteremben történt Ryder és köztem. Az, ahogy megsimította az arcom, ahogy letörölte a könnyeim. Hogy hogyan gyengültem el az érintésétől egy pillanatra és milyen melegség jelent meg a mellkasomban a szavaitól, mielőtt a düh és elkeseredettség észhez térített. Ahogyan ott álltam előtte, teljesen törékeny állapotban, sírva és ahogy ő is megtört én előttem. És ahogy rájöttem, hogy amit iránta érzek, talán nem nevezhető gyűlöletnek, mégsem tudnám megmagyarázni, hogy mi más lehet.
- Ez meg mégis mit jelent? - rázza meg a fejét Charity és ahogy pirosat kapunk, értetlenül rám emeli a tekintetét.
Napok óta tartom magamban ezt az egészet, így ahogy most a legjobb barátnőm rám néz, már azelőtt kibukik belőlem, mielőtt felfoghatnám:
- Ryder elmondta, hogy miért tette, amit tett és bocsánatot kért tőlem.
Charity annyira megdöbben, hogy épp csak az álla nem koppan a földön.
Nem lep meg, hiszen én még nagyobb döbbenetet éreztem, amikor Ryder kinyögte, hogy megijedt. Sok mindenre számítottam tőle, csak arra nem, hogy őszinte lesz és az ezzel a válasszal jár majd.
- É... és mit mondott, miért bántott meg? - kérdezi szinte kábultan Charity, nagyokat pislogva, hogy összeszedje magát és el tudjon indulni a zöldnél.
Ugyan a teljes történetet nem mondtam el neki, de azt tudja, hogy Ryder nagyon megbántott, hiszen ő nyalábolt fel, amikor a szobánk padlóján kuporogva sírtam, ahogy hazaérkeztem a srácok házából. A válaszommal pedig nem fogom elárulni, hogy valójában mi történt köztünk. Nem is akarom reklámozni, mert tudom, hogy Charity valamennyire jóban van Ryderrel és vele teljesen más, nem akarom ezt elrontani nekik. Ráadásul az önvizsgálatom és a tény, hogy talán Ryder tényleg megváltozott az elmúlt majdnem két évben, ráébresztett, hogy az a múlt. És nekem sosem tesz jót, ha a múlton rágódom. Alapvetően nem is szokásom, mindig képes vagyok túljutni rajta. Néha van, hogy kicsit több időre van szükségem hozzá, de az esetek nagy részében simán megy. Úgy néz ki, hogy ez egy a ritka alkalmak egyike, amit nem tudok teljesen lezárni magamban, mert sajnos még mindig, ha a Ryder és a köztem történtek eszembe jutnak, akkor kijövök a sodromból, vagy fájdalmat érzek. Vagy mind a kettő egyszerre.
Utálom, hogy ekkora hatással van rám és kihoz belőlem olyat is, ami másnak sosem sikerült. Általában például eszem ágába sem jutott volna rárontani valakire szex közben. Jó, aznap nagyon rossz hangulatban keltem és tény, hogy Kaylee eszméletlen hangos volt, de alapvetően nem borultam volna úgy ki és nem kiabáltam volna a nappaliban. Ennél sokkal higgadtabb vagyok. Ryder mégis képes kihozni a legrosszabb oldalam, amit el szoktam nyomni. És az együtt töltött éjszakánkból kiindulva, a legjobbat is, mert bármennyire fáj is beismerni, szerintem szinte soha, senkivel nem éreztem magam olyan jól, mint vele. Ezért is fájt annyira a másnap.
- Azt, hogy megijedt - felelem végül Charitynek és nagy nehezen elszakítom a tekintetem a szívószálról. - Hogy soha nem nyílt meg annyira, mint nekem, nem bújt össze a lányokkal, nem vitte őket a szobájába, de velem nem is hezitált. Sőt, akarta, hogy ez megtörténjen, hogy nála aludjak, hogy mellettem ébredjen. De másnap ettől a ténytől megijedt és így inkább átcsapott seggfej üzemmódba. Szó szerint idézem: másnap meg amikor felkelt, megszólaltak a vészharangok a fejében és igazi seggfejként viselkedett, mert tudta, hogy akkor biztos, hogy megtörik a varázs.
Ez mondat elég mélyen megmaradt bennem és nem csak azért, mert ezzel kihangsúlyozta, hogy mennyire megijedt, hanem mert ez volt az a mondat, ami miatt átgondoltam a magam viselkedését is. Ryder azért tette azt, amit, hogy távol tartson magától, mert túl nagy hatással voltam rá. Én ugyanezt tettem vele, mióta aznap ennyire megbántott. Távol akartam tartani magamtól, mert nem akartam, hogy újra kedvelni kezdjem és megint megbántson. Mert azt hiszem, hogy anno kezdtem megkedvelni az oda-visszáink közben és ezért is fájt annyira, amit tett.
Ő akkor akart ellökni magától, én pedig onnantól kezdve akartam... illetve akarom.
Csak a különbség kettőnk között az, hogy én egy sérelem miatt teszem ezt minden nap, róla viszont sejtelmem sincs, hogy mi volt az oka.
Mi történhetett vele, amiért megijedt attól, hogy túl jól érzi magát?
Úgy néz ki, hogy Charityben is hasonló gondolat fogalmazódik meg, mert hosszú percek után, amikor megemésztette, amit mondtam, azt kérdezi:
- El akarta venni magától a boldogságot? Megijedt attól, hogy jó veled? Mégis miért?
- Nem tudom - rázom meg a fejem. - De állította, hogy nem akart volna szándékosan megbántani. Azt mondta, hogy élete egyik legnagyobb hibája volt, amit aznap tett - nyelek nagyot, mert hirtelen kiszárad a torkom. - Remegett a hangja - teszem hozzá. - Soha nem gondoltam volna, hogy megtörik majd előttem, de tényleg őszintének tűnt - ismerem be az alsó ajkam rágcsálva, ahogy visszaemlékezem. - Meg kellett emésztenem a történteket, ezért nem mondtam korábban.
- És sikerült? - néz rám ismét Charity, mielőtt elindul a zöldnél.
- Nem - válaszolom azonnal őszintén, mindenféle habozás nélkül. - Ezért is szerettem volna meghallgatni a te véleményed és Kyle-ét is. Ő ismeri a legjobban, te viszont több időt töltöttél a srácokkal, veled volt, amikor Zackkel szünetet tartottatok, hogy lássa, hogy hogy vagy és kettőnk közül te voltál teljesen jelen aznap, amikor a buliban... - elharapom a mondatot, mert nem szeretek arról az estéről beszélni, amikor valamit beletettek az italomba. - Ha Ryderrel nem botlunk egymásba, sokkal rosszabbul is elsülhetett volna - kezdek játszani a szívószállal. - Szóval te sokkal több mindent tapasztaltál meg vele, hiszen én igyekeztem elkerülni. És te tudod a legjobban, hogy milyen állapotban voltam, miután hazaértem tőle a kalandunk után. Derek azt mondta, amikor beköltöztem, hogy Ryder már nem olyan rossz, mint volt és ő maga is állítja, hogy már nem az a tizennyolc éves hülye gyerek, de nekem hallanom kell a te véleményedet is róla. Szeretnék feszültségmentesen élni abban a házban, mindenki kedvéért és azok után, hogy megtudtam, hogy miért tette, amit tett, talán le tudom zárni magamban. De ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy hozzá a továbbiakban hogyan viszonyuljak, kellenek az érvek és az ellenérvek.
- Teljesen őszinte választ szeretnél? Akkor is, ha nem biztos, hogy tetszik majd?
- Tudod, hogy igen - bólintok, hiába nem biztos, hogy látja, ahogy az utat figyeli.
Nem félek, hogy Charity cserben hagyna az őszinteségét illetően. Többek között azért is szeretem annyira, mert mindig őszinték tudunk lenni egymással. Igaz, ő igyekszik általában kegyesen megfogalmazni a véleményét, ami rám és Vanityre kevésbé jellemző. Vanity kegyetlenül őszinte ember, egyedül a személyes dolgait nem reklámozza, amiben megint csak hasonlítunk. Charity viszont nem fél kimondani az érzéseit és gondolatait, viszont utóbbiakat próbálja kíméletesen közölni, ami jelen eseten még lehet, hogy jobban is jön nekem most.
- Szívem szerint felképelném, amiért anno megbántott - kezdi egy biccentés után. - Viszont van abban valami, hogy nem élhetünk a múltban. Zacknek és nekem azért is sikerült túllendülnünk az akadályokon, mert együtt megtanultuk elengedni, vagy legalábbis kezelni magunkban a múltat. Ahogy te segítettél nekem legyőzni a sebeket, amiket a heterokrómiám miatt kaptam a múltban. Te tanítottál meg rá, hogy a jelenből ki kell hozni a legjobbat. Segítettél felvállalni azt, aki vagyok és megszerettetni velem a kis hibámat. Ryder nagyon nagyot hibázott aznap, amikor megbántott, de abból, amit most elmondtál, úgy jön le, mintha úgy érezné, vagy legalábbis úgy érezte, hogy nem érdemli meg a boldogságot. Nem mondom, hogy ez mentség - rázza meg a fejét. - De nekem ez jön le ebből. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs abban igazság, hogy megváltozott. Ahogy te is mondtad, ott volt nekem, amikor Zackkel szünetet tartottunk; a buli után, amikor te rosszul lettél, segített hazavinni téged, másnap ott volt, hogy megnézze, hogy vagy és... - elharapja a mondatot, de esélyem sincs ezt számonkérni, mert máshonnan folytatja. - Már nem olyan, mint volt. A Kyle-lal történtek is hatással voltak rá, ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy megváltozott - parkol le a kórháznál és felém fordulva mélyen a szemembe néz. - Hiszen a bátyád is tudja ezt igazolni, nem igaz? - mosolyodik el halványan, nekem pedig be kell látnom, hogy igaza van.
A bátyám nem volt oda érte, mégis, mire lediplomázott, jóban lettek. Legjobb barátok sose lesznek, de egy erősnek nevezhető haverság kialakult köztük. És ha a bátyám képes volt tiszta lappal indítani vele, akkor valóban igaznak kell lennie, hogy megváltozott.
Ebbe eddig sosem gondoltam bele, pedig lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem a gondolkodást.
- Akkor ez egy pont Ryder mellett? - erőltetek én is mosolyt magamra, amitől a barátnőmé szélesebb lesz.
- Én nem pontozok senki ellen, vagy mellett - rázza meg a fejét. - A véleményemet kérdezted, az pedig ez. Ryder megváltozott, de az, hogy te meg tudsz-e bocsátani neki és esetleg adni egy esélyt, hogy legalább bebizonyítsa, hogy más lett, azt csak te tudhatod.
A megbocsátás nem hiszem, hogy nem fog menni. Elvégre igaza van Charitynek, én mondtam mindig neki, hogy a múltat magunk mögött kell hagyni. Ráadásul az élet túl rövid ahhoz, hogy ne bocsátsak meg neki, csak le kell rendeznem magamban az érzéseim. De a tiszta lap... ez az, amiről még halványlila gőzöm sincs, mert bármennyire is utálom beismerni, de félek, hogy megint összetörhet, ha kicsit is adok esélyt neki a közeledésre.
- De mondd csak - néz mélyen a szemembe, mielőtt válaszolhatnék. - Te, hogy vagy mindezek után? - kérdezi őszinte aggodalommal, amitől megint elmosolyodom, mert imádom, hogy Charity mennyire odafigyel másokra és milyen kedves mindenkivel.
- Ha én azt tudnám... De megleszek. Elvégre Trinity Cooper vagyok, semmi sem állít meg - kacsintok rá, de nem úgy néz ki, mint aki hisz nekem. - Megvagyok, Char, nincs baj - fogom meg a kezét és megszorítom egy pillanatra. - Na, menjünk - biccentek az épület felé - lepjük meg Kyle-t - szállok ki a kocsiból, ő pedig habozás nélkül követ engem be a kórházba, ahol a fiú hatalmas mosollyal az arcán köszönt minket.
- Jó hírt kaptam az orvosomtól, reggel itt volt a családom, délelőtt Ryder, most délután pedig a kampusz két legjobb nője. Ez egy jó nap - ölel meg minket szorosan.
- Mi a jó hír, amit kaptál? - kérdezem, átnyújtva neki a turmixot, amit hoztam.
Némelyikbe belekóstoltam és szerintem undorító íze van egy-kettőnek, ő mégis úgy issza, mintha a világ legfinomabb itala lenne és közben mindig hálásan néz rám. Pedig semmi garancia nincs sajnos arra, hogy valóban használnak ezek a kotyvalékok a daganatos betegeknél.
- Zsugorodott a daganat, továbbra sincsenek áttétek, csak a fél tüdőmben van jelen a baj - huppan vissza az ágyára.
Lehet, hogy csak a sok pozitívum miatt, ami ma történt vele, de most sokkal jobban is néz ki, mint legutóbb, amikor itt jártam nála. Ugyan a kemoterápia jelei nem tűntek el róla, de valahogy mégis más, ahogy ránézek.
- És az mit jelent? Hazamehetsz innen? - kérdezi Charity, leülve az egyik székre.
- Erről még vitázom anyával - rázza meg a fejét - ahogy arról is, hogy túlessek a műtéten - néz rám Kyle, mintha szakvéleményt várna tőlem, amitől kicsit zavarba jövök, pedig az nem sűrűn történik meg velem.
Rengeteg információt olvastam a tüdőrákról miatta és az egyetemi tanáraimnál is kérdezősködtem róla. Egy nap majd hiteles véleményt is mondhatok, de egyelőre még csak egy orvostanhallgató vagyok. Elmondhatom legjobb tudásom szerint a véleményem, de az még nem lesz szentírás. Kyle mégis úgy néz most rám, mintha az lenne.
- A műtétnek vannak kockázatai, de ez minden egyes műtétre igaz. Szerintem is meg kellene csinálni - nyelek nagyot, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból, mert borzalmas belegondolni, hogy egy barátomnak kell erről beszélnem. - Már akkor meg kellett volna, amikor ez kiderült. A kemoterápia persze gyakori kezelési módszer, de a műtét sokkal biztosabb. De, valahol veszélyesebb is.
- Az a baj, hogy anya az utóbbit akarja meghallani csak - húzza el a száját, miközben beleiszik az általam hozott italába. - Ő ragaszkodik ahhoz is, hogy itt maradjak, hogy állandó megfigyelés alatt legyek, ha valami baj lenne.
Ez számomra nem új infó. Anno, miután Kyle-nál megállapították a rákot, a szülei felkeresték a város legjobb magán klinikáját, hogy biztos kezekben legyen a fiuk. Ezért él gyakorlatilag kórházban. Nem hibáztatom Mr. és Mrs. Grahamet, sőt, meg is értem valahol őket. Elképzelni sem tudom, hogy milyen poklon mennek át, mióta kiderült ez a betegsége Kyle-nak, de nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás arra, hogy megmentsék a fiú életét.
- Már bőven elmúltál tizennyolc - emlékeztetem - te döntesz arról, hogy hogyan kezeljenek.
- Tudom - biccent - de nem akarom, hogy úgy toljanak be a műtőbe, hogy a családom nem támogatja. Meg fogom beszélni velük, csak szépen fokozatosan. Aztán túlleszek a műtéten, lesz pár menő hegem és visszatérek hozzátok az egyetemre - vigyorodik el, miközben ránk kacsint, amitől mind a ketten elmosolyodunk.
Kettes stádiummal nem lehetetlen terv és bízom benne, hogy igaza is lesz. Jó lenne a kórházon kívül is lógni vele megint.
- Ryder tudja? - bukik ki a kérdés belőlem, mielőtt megállíthatnám magam.
Nem tudom, hogy miért érdekel ennyire, de egyszerűen tudnom kell, hogy Ryder is megkapta-e az örömhírt, miszerint zsugorodott a tumor Kyle tüdejében.
- Igen - bólint ismét - azonnal elmondtam neki. Azt mondta, hogy szüksége volt egy ilyen örömhírre az elmúlt napok után.
Érzem, hogy összeszorul a mellkasom, mert tudom, hogy ez mit jelent akkor.
- Ezek szerint elmondta, hogy mi történt, igaz?
Ezúttal nem mond semmit, csak egy újabbat biccent, miközben összeakasztja a tekintetünket.
- És mit gondolsz?
- Azt, hogy biztosan nem lehet könnyű most neked - feleli, majd oldalra biccenti a fejét és alaposan szemügyre veszi az arcom. - Hogy vagy?
- Még emésztem a dolgokat - túrok a hajamba, s bárhogy szeretném visszatartani, kiszakad belőlem egy sóhaj - de megleszek, megvagyok. De tudnom kell, hogy te mit gondolsz.
Kyle szemében ismét huncut fény csillan, ami szinte sosem tud kihunyni onnan.
- Azt, hogy egy idióta volt, hogy anno megbántott. De büszke vagyok rá, hogy bocsánatot kért, még ha ennyi idő is kellett hozzá. Nem azért mondom, hogy jobb színben tűntessem fel előtted, vagy bármiről is meggyőzzelek, de fontosnak gondolom és ő úgy sem fogja bevallani neked... piszok sokszor kivolt amiatt, hogy összetört téged. Rengeteget agyalt a történteken, csak túl hülye volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen.
- Szerinted kéne adnom neki egy esélyt, hogy megint tiszta lappal kezdjünk? - kérdezem, s megint elkezdem rágni a szám, ahogy az agyam bepörög a sok gondolat és érzelem miatt.
- Ezt nem mondhatom meg neked - rázza meg a fejét - csak te tudod, hogy mit éreztél és mit érzel most. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy mennyire fájt neki mindaz, ami történt és hogy tovább tud-e ezen lépni. De ha arra vagy kíváncsi, hogy valóban megváltozott-e - mosolyodik el - akkor azt mondom, hogy igen. Már tényleg nem az a srác, aki pár éve volt, ez biztos. És tudod, hogy mi még az? - vonja fel a szemöldökét, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.
- Micsoda?
- Hogy te Trinity Cooper vagy, a lány, aki pontosan tudja, hogy mit akar és képes mindenki más véleménye nélkül is dönteni még a gázosabb szitukban is. Nálad határozottabb lányt nem igazán ismerek és tuti, hogy nem egy pasi lesz, aki elbizonytalanít.
- A legjobb barátodról beszélsz jelen esetben. Vigyázz, mert beköpünk neki - figyelmeztetem, de az én ajkaim is elindulnak felfelé, mert jól esik, amit mond.
És igaza is van benne. Engem nem bizonytalanít el egy srác sem. Főleg nem Ryder Fitzgerald. Át fogom gondolni mindazt, ami történt köztünk, két évvel ezelőttől, egészen a kedden történtekig és képes leszek dönteni egymagam is.
- Imádom a srácot, de néha egy igazi idióta - tárja szét a karjait. - Ha téged veszni hagy, akkor nagy idióta. Viszont az is biztos, hogy teperhet ő bármennyit, te leszel az, aki ebben a játszmában dönteni fog. És az a Trinity, akit én ismerek, aki veszélyes a kampusz összes pasijára nézve, mert bárkit képes élve felfalni, ki is élvezné azt, hogy az ő kezében van a döntés joga - kacsint rám, mire Charity felnevet mellőlem.
- Őszintén nem tudom, hogy most segítesz Rydernek, vagy éppen megástad a sírját.
- Azt nem mondtam, hogy neki nem segítek majd, ha rászorul - jelenti ki Kyle magabiztosan. - De nem féltem egyikőjüket sem.
Tényleg jó döntés volt rákérdeznem Kyle-nál a véleményére. Hallanom kellett ezeket a szavakat, hogy visszataláljak önmagamhoz azok után, hogy Ryder mennyire felkavart. Nagy hatással van rám, ezt kár lenne tagadnom. De én is nagy hatással vagyok rá és képes vagyok hideg fejjel gondolkodni, ami ebben a szituban nagyon is jól tud jönni majd. Már csak a döntésem kell meghoznom, de tudom, hogy ez is menni fog ezek után.
- Viszont, Trinity - vált komolyra hirtelen - tudom, hogy mást mutatott, de tényleg jó srác. Nem befolyásolni akarlak, csak a véleményemet mondom, teljesen reálisan és objektíven. Sokszor ő maga sem látja, hogy mennyire értékes ember, pedig a maga seggfej módján arany szíve van, akár hiszed, akár nem.
Képtelen vagyok erre bármit is reagálni szavakkal és hirtelen a torkom is kiszárad, mert egy kis hang a fejemben emlékeztet rá, hogy én már tapasztaltam azt, hogy mennyire aranyból van a szíve, azelőtt, hogy összetörte volna az enyémet. Így nagy nehezen ugyan, de kipréselek magamból egy bólintást és remélem, hogy a szememből látja, hogy mennyire hálás vagyok, amiért őszintén elmondta a véleményét róla.
Innentől tényleg minden rajtam áll vagy bukik, csak át kell gondolnom a tényeket és letisztázni az érzéseimet.
Az utóbbi egyértelműen nehezebb lesz.