Sziasztok! Nem nagyon tudom, hogy mit kéne írnom ide az elejére... Talán a jó olvasást elegendő lesz.
"Mindannyiunknak vannak titkai. Megvédenek minket, vagy általuk védjük meg magunkat."
Ott álltam a zsámolyon magamat bámulva az egészalakos tükörben. Dr. Wright a leleteimet tartva várakozott. Tudtam, hogy mit kéne válaszolnom ahhoz, hogy a szobában mindenki boldog legyen.
Ki akartam mondani, de nem tudtam! Kiskorom óta arra tanítottak, hogy ne hazudjak, főleg magamnak ne.
Rápillantottam az anyukámra. Át sem öltözött; még mindig stewardess ruhában volt. Elég nyilvánvaló, hogy amint leszállt a gépe, rohant ide. Annyira utálom, hogy miattam boldogtalan. Én vagyok minden gond okozója. Néha úgy érzem, hogy szerencsésebb lett volna, ha nem születek meg. Megspóroltam volna tizenhét évnyi szenvedést mindkettőnknek.
Minden négy évvel ezelőtt kezdődött.
Anyukám várandós volt. Hatalmas boldogság. Apu - bár előttem mindig tagadta - világ életében fiút szeretett volna. Megértem. Egy fiú több mindent tud csinálni az apjával, mint egy lány.
Anya december végére volt kiírva. Minden szabad idejét elvette a még meg sem született kicsi; folyton nyafogtam. Emlékszem, mindig azt hajtogattam, hogy hiányzik. Valóban hiányzott, annak ellenére, hogy mellettem volt; úgy éreztem, mérföldekre van tőlem.
Apáról nem is beszélve.
Aztán eljött a karácsony. Megszokott programunk volt. Közös ebéd készítés, karácsonyfa díszítés, ócska családi filmek bámulása, éjféli korcsolyázás.
Imádtam.
London csodaszép ilyenkor. Minden pompába öltözött.
Anya nem szeretett volna feljönni a pályára. Azt mondta, hogy túl nagy a hasa. Elég érett voltam ahhoz, hogy ezt megértsem, mégis ideges lettem.
Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem lett volna szabad. Életembe először hazudtam neki. Legalább negyvenszer ordítottam, hogy utálom.
Akkor, és ott komolyan gondoltam.
Anya megsértődött; apa vele tartott. Voltaképpen apám mindig ellenem volt. Belegondolva, egyetlen egy alkalmat sem tudok mondani arra, amikor az én pártomon állt.
Minden olyan gyorsan történt. Szinte csak elmosódott dolgokra emlékszem. Anya felvette a korcsolyát, nekem viszont már nem volt kedvem már semmihez sem. Egyből megkaptam, hogy milyen ünneprontó vagyok, és elveszem a kedvüket. Nem szeretek ünneprontó lenni; felmentem. Ha jégre lépek nem érdekel senki és semmi. Csak rovom a köröket. Mintha kikapcsolnának.
Három éves koromban jártam először a Somerset House-ban, Gwen nénikémmel. Gwendolyn Fish édesanyám húga. Huszonnégy éves korában halt meg, frontálisan ütközött egy teherautóval. Pár emlékem van róla: a gyönyörű, szőke haja; a vanillia illata; szürke vászonkabátjának bolyhos anyaga, ami mindig csiklandozta az arcomat, ha hozzábújtam; a korcsolyázás.
Azt hiszem, kötődtem hozzá.
Fogalmam nincs, hányadik kőrömet tettem már, mikor éles sikolyt hallottam a hátam mögül. Innen valóban alig emlékszem valamire. Annyi még megvan, hogy anyukám a jégen fekszik hasra tett kézzel.
