Sziasztok!
Ejha, hat nap telt el az utolsó feltöltésem óta... Nos, a rész az már régen kész, az ok amiért nem raktam fel a következő: végre eltudtunk menni nyaralni! Akkor megkönnyebbülés volt kiszabadulni a szürkehétköznapokból, de tényleg.
De sajnos ennek vége, mint ahogy lassan a nyárnak is. (Holnap évnyitóra megyek :/) Mivel elkezdődik az iskola kötelességemnek érzem elmondani, hogy nem hagyom abba történetet - csak kicsivel több időt kell majd rá várni. Azt hogy mennyit, kedden kiderül, amikoris kézbe kapom az órarendem. Remélem attól, hogy (újra) beköszönt az ősz és ezzel együtt a leckék sokasága, jut időtök az olvasásra is. Mindenesetre én itt leszek!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat, mindig megmosolyogtatnak.
Jó olvasást! ~Alida
Könnyes szemmel öblítettem ki a számat.
Miért kellett annyit ennem? Kit érdekel, hogy megharagszik rám az egész Cole család?!
Hat óra tájékában ébredtem. Azt álmodtam, hogy eszem. Nem is, inkább zabálok. Körülöttem egy csapat fiú, akik mind rajtam nevetgélnek. Figyelmen kívül hagytam őket; nem tudják milyen finomságokról maradnak le.
Mindaddig békésen faltam, amíg egyszer csak egy ismerős alak vált ki a tömegből.
- Igazad van - szólt gúnyosan. - Hozzád nem illik az Anna, de még az Annalisa sem!
- Miről beszélsz? - ugrottam fel az asztaltól. Akkor vettem csak észre, hogy egy forgalmas út kellős közepén állok, csokoládés arccal.
- Arról, hogy úgy nézel ki, mint egy malac! - nevetett fel.
- Hogy mondod?
- Malac - visította buzdítva a tömeget, hogy kövessék őt.
- Malac!
- Malac!
- Malac!
- M A L A C!
Sokszor álmodtam már ilyesmit, általában, aki elkezdte a csúfolódást arcnélküli volt. De most Brooklyn volt az.
Nem tudom, talán Tom utolsó mondata miatt álmodtam vele. Az, hogy a barátom azt állítja, hogy tetszem neki - legalábbis szépnek tart - elég hihetetlennek hangzik. Ha egy helyen tartózkodunk, folyton szívjuk egymás vérét. Persze tudom, hogy vannak azok a tipikus fiúk, akik megmaradtak az óvodásszintjükön. Jól megrángatom a kislány copfját, hadd tudja meg, hogy tetszik nekem.
Újra kimostam a számat.
Mióta itt vagyok kétszer fordult elő velem, hogy „ledugtam az ujjam a torkomba". Balgaság volt azt hinni, hogy gyógyult vagyok. Komolyan, hogy gondolhattam egyáltalán, hogy újra az az egészséges tizenegy éves lány vagyok, aki voltam. Hülyeség volt, mint minden eddigi gondolatom, tettem!
A fürdőajtaja hirtelen kicsapódott.
- Jaj, bocsánat – szabadkozott Elena. Látszott az arcán, hogy még félig-meddig alszik. – Nem tudtam, hogy bent vagy. Mindig én kelek fel a legkorábban.
- Semmi baj – motyogtam neki.
Elena ásítva nyújtózott egyet.
- Egész éjjel forgolódtam. Te jól aludtál?
Végignéztem királykékselyem hálóingbe bújtatott testét, és elfogott a féltékenység. Neki van egy tizenhét éves lánya, ami azt jelenti, hogy körülbelül a harmincas évei végén járhat. Én nem azt mondom, hogy egy anyuka legyen telt – hisz anyukám sem az -, de hogy olyan alakja legyen, mint Elenának...
- Minden rendben? – érintette meg a vállam. – Sápadt vagy.
- Én sem aludtam valami jól.
