Szamosvári Bence
Sírok, beszélek, szeretek, élek
Sírok:
Ha van, ha nincs ok.
Beszélek:
Másokért, még ha nem kérnek.
Szeretek:
Hacsak nekem nem lehet.
Élek:
Ha.
Mennyit változhat az ember rövididő leforgása alatt? Egyáltalán képes valaki gyökeres átalakulásra?
Hiszek benne, hogy igen.
Korán reggel arra ébredtem, hogy álmomban hánytattam magam. Ez elgondolkodtatott, mióta nem dugtam le a torkomba az ujjam? Azt hiszem, több mint két hete.
Javuló tendenciát mutatnék?
Nem! Egyszerűen csak sok dolog foglalkoztatott, és ebbe nem tartozik bele a testsúlyom. Eltörpült olyan dolgok mellett, mint az érzelem.
Miközben a vállamra kanyarítottam a bolerómat, észrevettem magamon valamit. Egy olyan dolgot, amit más akkor se lenne képes észrevenni, ha nagyon koncentrálna rá.
Az arcom beletörődést mutatott; olyan értékű nemtörődést, hogy az már rémisztő volt, és mégis örültem neki.
Ha elfogadom a dolgok menetét, és nem kérdezek rá a miértekre, akkor kevésbé fog fájni.
Mikor elköszöntem Elenától és kiindultam, Will állta el az utam.
- Beszélnünk kell! - Willnek van egy jellegzetes, dörmögő hangja, ha komoly dolgokról akar beszélni.
- Késésben vagyok! - nekem nem volt kedvem társalogni vele.
- Majd elviszlek.
Mit volt mit tenni? Leültem vele a nappaliba - ő a kanapé egyik végén, én a másikon.
Idilli apa-lánya kapcsolat.
- Március van - kezdte -, és ez azt jelenti, hogy hamarosan vége az iskolának.
Tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Hátamat a szófa támlájának döntöttem, és vártam a csevej végét.
- A megállapodásunk szerint, ha vége a szezonnak, visszamész anyádhoz. Beszéltél már vele?
- Nem.
- Akkor itt az ideje, Annalisa! Hamar elmegy az idő, úgy menj hozzá, hogy minden rendben van köztetek. Nézd, én nem akarok papolni, de fontos, hogy jóban legyél vele, ő az anyád! Egyszer eljátszottad, hogy elmenekültél, többször nem csinálhatod, mert...
Itt már nem bírtam tovább.
Hiába próbálja virágnyelven közölni velem a tényeket, attól még ugyanúgy rosszul esik. Egy dolgot - ha mást nem is - tanultam tőle; menjünk elébe a dolgoknak.
Felálltam.
- Tudom. Nincs helyem itt! - A hangom mértéktelen ridegséget tükrözött, de nem bántam, legyen csak tisztában azzal, hogy mit érzek iránta. - Tetszik, nem tetszik, még maradok, de ne aggódj, amint lejár az idő itt sem vagyok. Remélem, addig még kibírod, hogy az apámként kell viselkedned - nevettem fel erőltetetten. - Ha nincs más, akkor mennék, mert így is elkéstem.
Nem vártam meg, hogy lereagálja - a jogos - kitörésem; feltéptem az ajtót és egészen az iskoláig futottam.
Jócskán tartott már az angol, amikor beestem az ajtón. Mrs Wanger összeráncolt szemöldökkel meredt rám. Sűrű bocsánatkérések közepette ültem le a megszokott helyemre, Tom mellé.
