Igazam lett.
Apával és Taylorral mentem reggel beiratkozni. Újdonsült barátnőm - majdnem nővérem - szerint nem lesz nehéz beilleszkednem, mert olyan kevesen vannak az iskolában, hogy mindenki beszél mindenkivel.
- Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek szekálások vagy kiközösítések - fecsegett a kocsiban, úton a gimnázium felé. - Viszont nincs egyenruha, ez jó nem?
Bólintottam, bár mit sem számított, hogy kell vagy sem uniformist hordani. Jobban érdekelt, hogy miként fogok viszonyulni ehhez az egész újra iskolába járok dologhoz. Elvégre két éve magántanuló vagyok, csak hébe-hóba kellett bemennem az otthoni iskolámba.
Annyiban biztos vagyok, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Attól, hogy az intézmény nem szabja meg, hogy milyen öltözékben jelenjenek meg a diákjai, nagyon konzervatívak. Ezt a tényt alátámasztja az a száztíz pontból álló házirend, amit a kezembe kaptam áttanulmányozás gyanánt.
Még azt is megszabják, hogy miként nyilatkozzak a szünidőkben az iskoláról. Kizárólag pozitív tulajdonságokat felsorakoztatva vegyük a szánkra a Paradise High-t. Nem vicc!
Apu sem tévedett, mikor azt állította, hogy haladéktalanul befogadnak az iskolába. Miután végeztünk a beiratkozással, apu közölte velem, hogy ebéd után várnak a beszélgető csoportban.
El is feljtettem, hogy járnom kell terápiára. Próbáltam elfeljteni.
- Vedd ezt úgy, mintha valami klubba járnál délutánonként - apa nyilván azt hitte, hogy győzködnie kell engem; tévedett.
- Ja - válaszoltam és becsatoltam a biztonsági övemet. - Mégis mi a neve ennek a klubnak? Önpusztítók?
Apa ádámcsutkája fel-le járt. Talán a szarkazmust hanyagolnom kéne, amikor vele vagyok.
- Bocs - suttogtam -, nem gondoltam komolyan.
Nem válaszolt; merőn bámulta az utat.
Az apám külsőre nagyon sokat változott. Szembetűnően meghízott, de nem áll rosszul neki. A haját itt-ott ezüstszálak tarkítják. Régebben alig tudtuk rávenni, hogy elegánsan öltözködjön; folyton farmernadrágot és kinyúlt, fekete pólót hordott. Taylor mesélte tegnap, hogy apa előkelő helyet foglal el egy műanyaggyárnál; igazgatóhelyettes, így érthető, hogy öltönyben mászkál.
Elena épp akkor végzett el a főzéssel, amikor mi megérkeztünk. A házban sülthús illat terjengett.
- Pont jókor! - Elena úgy viselkedik velem, mint a lányával, nem zavar, csak szokatlan. Neki nem gonosznak kéne lennie? Mármint a mostohaanyák mind gonoszak, na meg csúnyák, igaz?
De nem Elena!
Elena szép, és aranyos.
Amint asztalhoz ültünk apu felvette a tegnapi stílusát. Egyből provokálni kezdett.
- Mióta vagy vegetáriánus?
Letettem a poharamat az asztalra; csak utána válaszoltam.
- Nem szó szerint vagyok vegetáriánus.
- Az meg, hogy lehet? - kíváncsiskodott Elena.
- Mikor milyen időszakom van - vontam meg a vállam. - Két hónapja nem ettem húst, tegnap viszont sonkásszendvicset vacsoráztam...
- Ezt nem értem - ingatta a fejét az apám. - Miért kell az evésből ekkora nagy problémát csinálni?
A levegő megfagyott az asztalnál. Elena lehajtotta a fejét; most ő sem tudta elvenni az élét apám mondandójának.
Amióta az eszemet tudom, apu, ha rólam volt szó, mindig kritikusabb volt. Mondogathatom én naphosszat, hogy minden négy évvel ezelőtt kezdődött, ha az igazság az, hogy már a születésemtől fogva ferdeszemmel nézett rám.
