Alig kaptam levegőt, hiába szedtem szaporán a számon keresztül. Úgy éreztem, hogy ha nem állok meg összeesek. Taylor jóval előttem haladt, csak a zöld jogging-ruháját láttam, amikor elhaladt egy-egy lámpa alatt.
Ha az időérzékem nem csal, akkor félórája róhatjuk a köröket, az iskola focipályáján.
Jogos lenne a kérdés, hogy vajon vasárnap későeste mi a francot keressünk itt. A válasz: Mr. Hudson.
Taylor apukájára nehezemre esik olyan szót találnom, ami igazán, tökéletesen leírná a küllemét vagy épp a belsejét. Persze rávághatnám, hogy fennhéjázó, magamutogató, nagyképű, szánalmas... Tényleg sorolhatnám órákig, de mit sem számítana. Gregory Hudson nem azzal csapta ki nálam a biztosítékot, hogy milyen, hanem, ahogy beszélt a lányával és annak az anyával.
Nem azt mondom, hogy az én papám maga a báj, de Taylor apjához képest valóban piskóta.
Mr. Hudson nyomozó, méghozzá elég jó nyomozó, már ha lehet hinni a meséjének. Alig töltött nálunk tizenöt percet mégis sikerült a fejetetejére állítani az egész családot. Apu még azelőtt elment otthonról, mielőtt Hudson megérkezett volna. Elena sem viselkedett jobban, igaz ő nem ment el; inkább bezárkózott az hálószobájában és az istenért sem volt hajlandó onnan kibújni. Látva a két felnőttet, követni akartam a példájukat, de Taylor nem engedte; vasmarokkal csimpaszkodott belém.
Mint már említettem, nem maradt sokáig.
„Jöttem, hogy elmondjam, a városban tartózkodom még néhány napig, és hogy holnap iskola után elviszlek ebédelni."
A férfi hanghordozása hivatalos volt. Úgy éreztem magam, mint egy konferencián. Oké, Taylor nem épp úgy viselkedett, mint az ott megjelenő felek szoktak.
Őrjöngött. Persze csak azután, hogy az apja kitért Elenára. Olyan jelzőkkel illette, ami nem bír nyomdafestéket. Addig húzta a húrt, ami az vissza nem csapott; Elena teljes erőből robogott ki a szobából. A hangja magas volt, szerintem csak a kutyák hallhatták, mert emberfület biztos nem bírt; én személy szerint befogtam a saját hallószervem. Főleg akkor jött ez jól, amikor Taylor is beszállt a szájkaratéba. Komolyan, már csak apu hiányzott onnan.
A végére a két nő zokogva borult egymás nyakába, Mr. Hudson pedig vörös fejjel távozott.
Annyira kellemetlenül éreztem magam. Ha máskor nem is, akkor mindenképp zavarótényező voltam. Lábujjhegyen közelítetett meg a szobámat, de mielőtt biztonságban tudhattam volna magam, Taylor megállított.
Futni szeretett volna, velem. Most mondtam volna nemet? Dehogy! Most már bánom, hogy nem tettem, mert teljesen kifulladtam.
Taylor leült a lelátó utolsó fokára. Szapora léptekkel beértem, és mellé ültem.
- Ez elég izzasztó volt – lihegtem.
- Sajnálom, hogy látnod kellett – suttogta Taylor szégyenkezve.
- Volt részem durvább szituációkban is, hidd el!
- Nem kétlem.
Azon az estén hiába indítottam újra és újra társalgást, Taylor nem volt rávevő. Nagyon későn értünk haza, a fürdés, mint lehetséges opció szóba sem jöhetett; túl fáradt voltam, így az reggelre maradt.
Taylor hangulata másnapra is változatlan maradt. Abban reménykedtem, hogy Tommal sikerült valahogy felvidítanunk. A tervem dugába dőlt, amint becsengettek. Tom nem jött iskolába.
Joy, mikor felsorolta a hiányzók nevét Mrs. Ortega megállította barátom nevénél, és kérdőn nézett körbe az osztályba, miközben orra alatt valamit mormogott. A későbbi óráink során a többi tanár is hasonlóan cselekedett, mint kiderült, Tom nagyon ritkán hiányzik az iskolából.
