Először jó ötletnek tartottam, hogy eljövök Evelynhez. Mindent megakartam beszélni vele. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle mindenért. Hogy két éven keresztül tudomást sem vettem róla; hogy letagadtattam magam előtte, és nem voltam hajlandó vele beszédbe elegyedni.
Meggondoltam magam.
Kétlem, hogy köztem és egykori legjobb barátnőm közt valaha is helyre jönne bármi is. Túlontúl elmartam magamtól. Kényszerből jött hozzám; tudom, nem egyszer hallottam anyát, miközben telefonon beszélt vele. Szinte könyörögött neki. Nem neheztelek Evelynre, miért tenném? Az én hibám. Az átkozott betegségem teljesen maga alá gyűrt. Talán, ha fordított helyzetbe lennénk, akkor én is úgy viselkedtem volna, mint ő... Nem! Én nem vagyok olyan – legalábbis merem remélni.
Kivettem egy olcsó szobát az egyik ifjúsági hostelben, és megbújtam az indulás napjáig.
*
Sikeresen kicseréltettem a jegyemet. Úgy döntöttem, hogy korareggel utazom vissza Los Angelesbe. Nekem már semmi keresni valóm nem volt Londonban. Így hát délutánra már Taylor karjaiban voltam.
Nekem kellett volna sírnom, de ő megelőzött benne. Először azt hittem, hogy Brooklyn megemlítette neki a találkozásunkat, de hamar rájöttem, hogy nem ő a „hunyó".
Hanem Jack.
- Gyerünk, Annalisa, mondd meg neki! – dőlt fáradtan hátra Tom. Már az érkezésem előtt is itt volt, nyilván vigasztalta a lányt.
- Khm – köszörültem meg a torkom -, Jack nyilván nem gondolkodott reálisan.
Szörnyű próbálkozás volt a részemről, Tom arca is ezt sugározta. De mit kellett volna mondanom? Az igazat biztos nem. Szegény lány, anélkül is kivan; nem kell, hogy még én is belerúgjak.
- Az a gyerek egy idióta – váltottam stratégiát. – Ha azt hiszi, hogy ezt megúszhatja, akkor hatalmasat tévedett!
- Mit javasolsz, főnök? – lelkesült fel Tom.
- Nem hívott meg minket a bulijába? Kit érdekel?! Majd rendezzünk mi egyet!
Akkor tényleg jó ötletnek tűnt szembe menni a „világgal". Doppingolt a tudat, hogy segíthetek Tayloron. Én magam is elhittem, hogy képesek leszünk önállóan megszervezni egy partit. Elvégre mi kell egy buliba? Zene – elég nyilvánvaló -, üdítő – Tom itt harsányan felnevetett -, és természetesen tömeg.
Az első két dolog még kivitelezhető lett volna, de az utolsó... Nos, Paradise High közel háromnegyed része Jack Szemét Ramsay bulijába megy.
Annyira vicces – inkább szánalomra méltó -, hogy Jack meghívta a fél iskolát, kivéve azt a lányt, aki tetszik neki. Mert tetszik neki! Elég egyértelmű jeleket mutatott; akkor? Mégis mi történhetett vele? Valaki befolyásolhatta Taylorral szemben?
Szerda délután kifelé jövet az iskolából megláttam a szokott kis csapatot, ám most Taylor és Chloe nélkül.
Ideges lettem.
Annyi feszültség volt bennem abban a három napban, valahogy ki kellett adnom magamból. Persze a magam szarkasztikus módján.
- Szia – köszönt vidáman Jack, ahogy megközelítettem a kiscsoportot.
Összesen öten voltak. Az öt főből csak Jacket és Brooklynt ismertem a többieket eddig még egyszer sem láttam.
- Szia – válaszoltam tetetett kedvességgel. – Nem láttad Taylort?
Jack először lemerevedett, aztán zavartan megköszörülte a torkát.
- Ma még nem.
- Valóban?
